Adél egyedi kerámiákat, és tűzzománc ékszereket árul saját belvárosi üzletében, abból él. Harmincöt éves, az anyjával lakik egy háromemeletes bérházban, közel a körúthoz, az ablakok a gangra néznek. A szeretőjével – Istvánnal – laza a kapcsolata, mert nem zavarja, hogy a férfinek más barátnői is vannak. Általában ki is beszélik őket. Előző szeretőjével – Gáborral – baráti viszonyban maradtak. Hetente egyszer péntek délutánonként beülnek valahová beszélgetni, hogy kivel mi van. Adél elsőgenerációs értelmiségi, biológia-földrajz szakos tanárként végzett egy vidéki főiskolán, decens, tartásos nő. Évek óta alkoholista. Minden szituációra van viselkedési panelje, de érzelmileg labilis: szigorú neveltetése egyáltalán nincs szinkronban a személyiségével. Szexuálisan frigid.

Adél barátnője Helén, harminchárom éves, egy éve Korfun él a férjével, akinek ott jól fizető állása van. Helén legyeskedett Adél körül itthon, versekkel, virágokkal, kisebb ajándékokkal lepte meg, egy-egy helyes programmal, vagy csak beültek valahová inni, ahol Helén csodálattal nézte és áhítattal hallgatta barátnőjét. Szex is volt köztük, igaz csak ritkán, mert Adél tartózkodó volt ez ügyben. Most leveleznek. Adél felvette belvárosi üzletébe Helén fiatal ismerősét, Mártit. Most együtt árulnak a sétáló utcai boltban. Adélt zavarja, hogy Márti nem jár be rendszeresen nyitásra, pedig többször is kérte már erre –, úgy gondolja, hogy ez azért van így, mert nem tiszteli őt. Ennek ellenére munka közben a két nő jól érzi magát együtt. Adélt megérintette Márti extravaganciája, fiatalsága, könnyed lezsersége, zavarodottan fogalmaz Helénnek bűntudattól indítva egy levelet, másrészt szabadkozik, azaz próbálja megmagyarázni magának is a nem rég történteket.
„Drága Helén!
Két napig nem aludtam: biztosan fájdalmat okoztam neked azzal, hogy elmeséltem, ami történt Márti és köztem, ezért nekifutok újra a történetnek, hogy valamit oldjak rajta. Amikor legutoljára telefonon beszéltünk, leöntöttelek vele, nem volt igazán átgondolt, amit mondtam.
Most este van, közel nyolc, az egész gang él, anyám is zizeg még, viszont annyira fáradt vagyok mostanában, hogy nem tudom kivárni az éjfélt, amikor végre csönd van, ezért néha elterelődik a figyelmem, pedig próbálok koncentrálni a levélírásra.
Szóval, beszéltünk már róla telefonon: ott tartottunk, hogy mindenféle nyüglődés után Márti is végre úgy érezte, hogy mennie kell a boltból. Így hát meg kellett csinálni a záró leltárt. Ez két kemény nap volt: nagy munka. Nem mintha Márti időre bejárt volna, de azért meg tudtuk csinálni.  Ezek után rendet kellett volna raknunk, hogy a délután további idejére kinyissak, de Mártival mégis úgy döntöttünk, hogy a sikeres leltárt azért meg kéne ünnepelni és elmentünk az Ellátóba – ez egy presszónak álcázott romkocsma a közelben. Ebből több kör lett. Mindketten fáradtak voltunk, tehát egy picit erősebben hatott az ital.

Bassza meg! Pont most szólalt meg a telefon – abbahagyom az írást, felveszem. István telefonált. Felbőszített, hogy megint nem tudott valamit eldönteni és ettől kiestem a mi témánkból. Úgyhogy most visszaolvasom, amit eddig írtam. Túl vagyok orrfújáson, telefonáláson, visszaolvasáson.
Tehát ott tartottunk, hogy elmentünk Mártival az Ellátóba, így már egy fellazult állapotban elmondhattam neki, hogy nincs vele semmi bajom, egyszerűen nem tetszett, hogy nem járt be az üzletbe pontosan. Ahogy ezt megbeszéltük, a témát le is zártuk.
Márti elmondta, hogy féltékeny az édesanyjára, mert szerzett valami pasit magának és megőrül attól, hogy az anyja röpköd, ha a pasija megjelenik. Nem szép egy szülővel szemben – nem akarom fokozni: próbáltam valamit mondani Mártinak arról, hogy ő is a saját boldogságát építgeti, de mi az, hogy az édesanyjától bármit is sajnál, miközben tényleg nagyon szereti.
Márti húga megfordult már a pszichiátrián, annyi a lényeg, hogy mama-elszakadási problémái voltak. Márti hiába kritizálja a testvérét, ilyesmi van vele is, ami kibukott belőle némi rum-kóla után.

Valahogy szó került arról is, miután új frizurát csináltattam, bodorítva vagyok és le van vágatva a hajam – vállig ér, szóval nem teljesen rövid -, hogy mit, hogyan kellene vele a továbbiakban csinálni, mert ezzel még nem tudok bánni. Ajánlott és mutatott valamit, amitől kissé bizarr hangulatba kerültünk. Emlékszem egyszer a munkánk során volt már olyan, hogy belemarkolt a hajamba viccesen és azt mondta, hogy nem mehetek ilyen frizurával találkozóra a Gáborral: és csinált vele valamit. Nem tudom, hogy mennyire voltam kihívó, Isten bizony nem annak szántam, csak meglepett, hogy jééé, most megint a hajammal foglalkozik.
Rohadt fárasztóak voltak az utolsó hetek, amikor bár volt még Márti, de nem igazán, mert alig járt be dolgozni. A tíz órás napi munka most már kezd nagyon lehervasztani -, és hát megiszom a magamét, annak ellenére, hogy az egy sör, amit naponta hazahozok – az egyik levelemben írtam, és te rákérdeztél, hogy valóban így van-e -, hát azért ez nincs így. Most is, ahogy írok neked, ginnel táplálom magam speciel. De hát valamivel életben kell maradnom és miután a magánéletem abszolút szar, hát ezért szerepel benne még az ital.
Nem emlékszem, hogy miről folyt még a szó: másfél, két órát voltunk a presszóban, majd visszamentünk az üzletbe gyorsan rendet rakni, mert a leltár után káoszt hagytunk magunk után. Ahhoz, hogy másnap egyedül kinyithassak, mint az őrültek el kezdtünk pakolni. Megpróbáltuk helyrepofozni a boltot, nagyon jó hangulatban, mert a pia azért csak feldobott bennünket – természetesen enni nem ettünk -, és akkor valahogy egymásra néztünk Mártival és azt mondtuk: oké, hívjuk fel Istvánt, a pasimat, hogy két enyhén ittas nőszemélyt befogadna-e estére a lakására. Szóval, felhívtam, aki mit tesz Isten, hajlandó volt arra, hogy helyet biztosítson nekünk, és módot arra, hogy levezessük a feszültségeinket.
Na, most ez lehet, hogy kétértelműen hangzott, mert én a továbbiakkal kapcsolatban nem nagyon gondoltam semmire, bár tudom, hogy a beszélgetésünkben volt némi sikamlósság, és István, mint tudjuk, mindig mindenre kapható, de lehet, hogy tudat alatt valami motoszkált bennem. Nem igazán hiszem, szóval ezt még tiszta lelkiismerettel inkább tagadnám.
Mikor István beesett a boltba, mondta, hogy odaadja a lakáskulcsát, mert van valami dolga még, mi meg elmegyünk vásárolni, hogy amíg hazaér, összedobjunk nála egy vacsorát. Ezután taxit hívott, majd elment.
Ez télen történt, az első olyan napon, amikor nagyon esett: szép volt a hó és gyönyörű Budapest. Amikor elindultunk Istvánhoz nagyon jót játszottunk az utcán. Jókedvűek voltunk és nagyon sokáig vártunk az ötös busz megállójában, miközben szakadt a hó. A pelyhek szikráztak az esti lámpák fényében, igazán delejes és romantikus volt. A kisgyerekek, a kutyák, és mindenki boldogan lesték a varázslatot – mi is -, és elkezdtünk óriási méteres szívecskéket taposni a friss hóba, majd az ismerőseink lelki üdvéért pénzt dobáltunk a közepükbe. A buszmegállóban öregasszonyok is álltak, és hát eléggé megrovóan néztek ránk: ez természetesen csak hergelt, hogy még jobban érezzük magunkat.
Megérkeztünk Istvánhoz: persze nem álltunk neki főzni, hanem még mindig lelki életet éltünk. Azon rágódtam, hogy Márti miért ilyen az anyjával, rágódtunk azon is, különben nem sokat, hogy hogyan alakult a munkánk, és bizony nagyon sokat röhögtünk, mert végül is nem utáljuk egymást. Azt hiszem, ez teljesen érthető, mert sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, csak épp a munka nem megy együtt.
Szóval, mikor megjött István, gyorsan összeütöttünk egy rántottát, jó hangulatban röhögcsélve megvacsoráztunk. Látszott mindkettőnkön, hogy tetemes mennyiséget ittunk: ezt másnap úgy fogalmaztam, hogy mindent ittunk csak vermutot nem. Ez így is volt igaz.
Márti mondta, hogy mostanában van egy stabil fiúja, akihez később el akar menni. Eddig erről nem volt szó, a presszóban is az édesanyjáról folyt a téma, hogy miért van pasija. Úgyhogy itt van némi kételyem: a boltban nagyon sok fiú kereste, ki se tudom válogatni, hogy melyik lehet közülük az igazi.
Ennek ellenére kialakítottunk egy fürdősorrendet, miszerint is először István fürdik, aztán én, majd Márti. Ő mindenkinek megmosta a hátát: itt már biztosan éreztem, hogy valami készülődik.
Most viszont megint az orrom csöpög el, egy pillanat és folytatom. Ezt tényleg nem tudod érzékelni, hogy egy pillanat volt, csak addig, amíg az ember kifújja az orrát, miközben gördül bennem tovább a történet: el kell mondanom neked, mert különben meghülyülök.
Szóval, Márti mindenkinek megmosta a hátát, majd egyedül megmosakodott. Mi már bent voltunk a hálószobában, amikor Márti bejött, és amire tényleg nem számítottam, parancsoló hangon kiküldte Istvánt a szobából, annyira parancsoló hangon, hogy az István rám nézett, majd kiment. Én még mindig nem értettem a szituációt, csak azt, hogy itt most valaki átvette a vezetést.

Daehan Pino illusztrációja

Arról tudsz, hogy a lelki életem nincsen rendben –, a szexuális életem sincs. Nos, amikor István szépen kioldalgott, remélem megteremtettem a látványt, akkor valami olyasmi történt velem, ami korábban még sosem: elélveztem. Ezt próbáltam neked legutóbb telefonon elmondani. Kérlek, próbáld meg elfelejteni, vagy feldolgozni, mert miután minden két emberen múlik – e mellett, vagy ennek tudatában mondom -, hogy úgy megbaszott Márti, ahogy már régen senki, vagy nem tudom, de iszonyú jó volt vele.
Márti a második lány, akivel testi kapcsolatba kerültem. Van különbség köztetek: te sokkal líraibb vagy. Heves volt: súgta a fülembe, hogy nem hiszi el, hogy nem kívántam őt eddig. Ezt igazán még most sem tudom megmondani, de azt igen, hogy olyan biztos kézzel és nyelvvel nyúlt hozzám, ahogy korábban még senki. Elengedve magam hagytam, aztán valamiért lelkiismeret furdalásom támadt és arra kértem, hogy hívjuk be Istvánt, mert megbántottuk, ezt nem tehetjük meg vele: legyünk hárman.
Márti ezt nagyon nem akarta. Amikor már rázott engem, hogy de igen, őt eddig is nagyon akartam – akkor jeleztem neki, hogy most már félek tőle, hogy megijedtem –, akkor egy hevesebb vita következett: próbáltam elmondani, hogy jó volt, ezt nem tagadhatom, de kattog az agyam, hogy nem tudom, akarom-e én ezt, meg különben is megsértettük Istvánt. Márti engedett nekem, és behívta.
Ezek után teljesen passzívan viselkedett velem, Istvánnak sem hagyta, hogy hozzáérjen. Akkor viszont fellázadtam, amikor föntről, vagyis kívülről beszélték meg, hogy miszerint mely testhelyzet áll nekem a legjobban. Akkor azt mondtam, hogy úgy érzem, Márti már szeretne taxit hívni, hiszen találkozója van a fiújával és már el kellett volna mennie. Erre pattant, hívott egy taxit, és hátrahagyva az óráját, fülbevalóit, egyéb értékeit elrohant.
Néhány dologban István jobban lát, mint én, és miután tanúja volt az egésznek, nem hagytam elaludni, hanem megkértem, hogy beszéljünk valamit erről a dologról. István azt mondta, hogy Márti azért kihívó szexuálisan, hogy bosszantson: és „énellenes”. Ezt nem tudtam elfogadni. Aztán még az éjszaka jót szeretkeztem vele. Köztünk régóta gond volt a szex, mert én általában nem tudtam kielégülni, de ezt most végre megint összejött.

Michel Pinel fotográfiája

Másnap, az át nem aludt éjszaka után, nyolcra mentem nyitni, abba a félrendetlenségbe, amit magunk után hagytunk. Megpróbáltam összeszedni az agyamat, mindenemet, ez többé-kevésbé sikerült és vártam Mártit, nem azt, hogy virággal jön, hanem hogy kijelentkezik a munkából, és elköszön.
Nekem éppen aznap fizettek ki valami különmunkát, amivel már régen késtek. Zűrös volt megoldani, hogy végre felvehessem: kiírtam, hogy ebédszünet, eltaxiztam a céghez, fel a pénztárába, lihegve vissza ugyanazzal a taxival, leszakítottam az üzletről a zárakat: Márti sehol.
Amikor már hosszú órák óta az előző estén morfondíroztam, nagy volt a káosz bennem: azon gondolkodtam, hogy engedek és felhívom Mártit, hogy mi van vele. Jó lett volna tudni, mit gondol a történtekről.
És akkor váratlanul beállított az üzletbe Gábor, aki nem szokott bejönni. Sőt! El is mondta, hogy nem fog. Amióta itt vagyok ez a második alkalom, hogy bejött, csak úgy. Ez csütörtökön volt és péntekenként van vele a szokásos délutáni beszélgetésünk.
Talán életemben először csaltam és hazudtam: még egyszer kiírtam az üzletre, hogy ebédszünet, és elmentem vele, mit tesz Isten, az Ellátóba unicumot inni. Nagyon érdekelte a lány-lány kapcsolat, de egyáltalán minden kapcsolatfajta. Nota bene még mindig ő az egyetlen, most már rajtad és Istvánon kívül, akinek el tudok mondani dolgokat. Gábor szerint, képzeljem el, hogy milyen szar lett volna, ha ez az elfojtott dolog Márti és köztem, még a munkánk alatt derül ki. De hát végül is, ebben igaza van.
Aztán vissza az üzletbe, bezártam és hazajöttem. Természetesen volt a szomszéd, meg más félismerősök, akik az én lelki állapotomról semmit nem tudhattak, csak húzták az időt az egyvégtében smúzolással, és amikor már azt hittem, hogy talán másnapra sikerül az őrült nagy piálást kihevernem, akkor telefonáltál te. És a nyakadba borítottam mindent.
Márti az óta nem jelentkezett, pedig ki kellett volna lépnie a munkából. Semmi hír róla, pedig maradt holmija is a boltban.
Tehát ez volt a nagy történet. Lehet, hogy az egész nem ér meg annyi időt sem, amíg végig olvasod a levelet. Nekem mégis ki kellett adni magamból. Nem érzem magam felelősnek az egészért ugyanakkor, ahogy mondtam, benne voltam, mert nem lehetett nem benne lenni.
Nem titkoltam volna el előled, mert biztosan valahogy kibuggyant volna belőlem, de nem akartam rosszat okozni neked. Ezt szerettem volna ezzel a levéllel valahogy megváltani, vagy jobbra fordítani.
A lényeg viszont, hogy ez a nő nekem nagyon nagy gyönyört adott. Azóta kész vagyok. Nem jelentkezik: furcsa. Nem fogadom el István variációját, miszerint is Márti mindezt azért tette, hogy bosszantson. Akárhogy is, ezt nem tudom elfogadni.
Őszintének éreztem az ölelését: tudom, hogy nem én vagyok neki a nagy szerelem, és azt is, hogy azért sértődött meg, mert egyszerűen nem bírta elviselni, hogy a környezetében valaki – amiről már beszéltünk az anyja kapcsán –, ne az elsőnek tekintse, vagy nem tudom.

Jonathan Leder fotográfiája

Azt hiszem, hogy miután számomra ez egy nagyon különleges és friss élmény volt, én sokkal több érzelmet fektettem bele: azon őrlődöm még most is, hogy vajon Márti miről, mit gondol, mit érez, de lehet, hogy csak túl nagy kalapot kerítek ennek az egésznek.
Most itt ülök, nézem a függönyt és még egyszer a lámpát, és azt a képet, ami egészen sok ember szemét szúrta, az innen nem látszik, csak tudom, hogy ott van a falon, azt nézem, és közben azon gondolkodom, hogy valaki az előttem lévő nyitott ablakon miért bámul be, ha elmenne már végre, az príma lenne.
Volt egy telefonhívásom, anyám is bejött. Talán visszaolvasom, amit eddig írtam: de vagyok olyan, hogy még sem, mert akkor elkezdenék hezitálni, és az is lehet, hogy nem küldeném el. Pedig egy ilyen ginközi állapot nem rossz. Kevesebbet mérlegelek, tudod?
Az ital hatott, lassan elköszönök. Változatlanul féltenélek a tengertől: nem mintha a tenger bekapná az embert, csak kérem tessék vigyázni, hogy mikor, hova, meddig úszik ki az ember.
Szóval, szervusz, Helén, köszönöm, hogy elmondhattam neked mindezt, vigyázz magadra, és bon voyage!”

Robi Angliában tanul, meghívott magához egy hétre tavaly nyáron. Marival mentem, a lakótársai anyukájával, mert a gyerek egyedül nem enged kószálni a világban, szerinte eltévedek, és ez néha így igaz. Londonban vonatra szálltunk, és hajnal háromkor megérkeztünk Brightonba. Robi várt a pályaudvaron, Mari két fiával. Az egyikük megkérdezte, mit akarunk csinálni, hogy vacsoráznánk-e. Robi: szerintem az anyám meg akarja nézni az óceánt.

Mari fiai közül az egyik teljesen normális, a másik nagyon hasonlít a Robira, kívülről is, ők a lakótársai. Mondtuk, hogy nem szeretnénk vacsorázni, jó lenne lemenni a tengerpartra.
Elég hosszan utaztunk, mert délben indultunk és csak másnap hajnalban érkeztünk meg. A gyerekek olcsóbb jegyet vettek, ami bonyolult átszállásokkal járt, de nagyon édes volt mindkét kölyök, hogy az anyjukat az utolsó pénzükön meghívták.
Hát, én ettől annyira meg voltam hatódva! Robi húsz éves: először van Angliában, felvették az egyetemre, mellette egy étteremben dolgozik és összeszedett annyi pénzt, hogy az anyját az iskolakezdés előtti utolsó szabad hétre kihozza. Gondoltam: érdemes volt élni!
Este tízkor úgy érkeztünk meg Anglia fölé repülővel, hogy a felhők fölött épp akkor ment le a nap. Ilyet én még soha életemben nem láttam! Azt szoktuk látni, hogy a felhők alatt alkonyodik. Nem! Most a felhők fölött, és este tízkor.
Na, lementünk a tengerpartra, kuli, kuli, bőröndök, hátizsák, izé, sötét volt és iszonyatosan gyönyörű fények mindenfelé. Itthon, hiába volt augusztus, akkor már második hónapja esett, hideg volt, de Brightonban, amire nem volt még példa az éghajlat miatt, meleg nyáridő. Én hidegben és esőben depressziós leszek, gondolom, ezért is parancsolt ide Robi.
Tűz égett a parton, fiúk és lányok ültek körülötte, de ezt nem láttam, csak a tűz fényét. A Robim nagyon laza kölyök, mondta, hogy menjünk oda hozzájuk. Erre Mari nagyobbik fia, a normális: vadidegen emberekhez hajnali háromkor? A vagány Robi: ne aggódj, mindjárt összebarátkozunk velük.
Két idősebb nő, kuli, kuli, bőrönd, hátizsák, izé, odamentünk. Spanyolok, olaszok, ez egy egyetemi város, semmit sem szóltak, a cigi úgy járt körbe, mintha egyébként világéletükben ismertek volna minket. Egyszer csak az én Robim azt mondja, hogy iszonyú éhes, most már menjünk haza. Mari: rengeteg ennivalónk van -, és kitettük mindet. Tudtam, hogy hosszú út lesz. Mari is olyan, mint egy tyúkanyó, úgyhogy száz szendvicset csináltunk legalább, annyit, hogy meg se tudtuk enni.
Robi: jaj, paprika, téliszalámi -, anya körözöttet is csináltál, meg tojáskrémet! Körbejárt a maradék uzsonna. Mari kivágta a savanyú alma csumáját, fölcikkelyezte, citromot facsart rá, ettől nem barnult be. Hú, ez a legjobb szomjoltó! És hát ettünk közösen. Egy spanyol srác kérdezte: ez milyen paprika, és ez milyen szalámi? Mondtuk, hogy magyar, és effélékről társalogtunk. Gyönyörű volt a tűz, az éjszaka, a part, helyesek a fiatalok.
Poirot dependens vagyok. Nekem, az idegnyugtató a Poirot! Az egész krimisorozatot láttam, rengeteg Poirot epizód játszódik Brightonban. Képes vagyok azért betenni a dvd-t, hogy láthassam, milyen fantasztikus az a karkötő, meg az a kalap, hogy milyen színű a cipőhöz a zsabó, ilyeneken élvezkedek. És itt vagyok az összes helyszínen.
Jó, menjünk vissza, fogjunk egy taxit, bár nem laktak messze, éjszaka azért mégse gyalogoljunk a bőröndökkel. Robi talált egy gurulós komputer széket az úttest közepén, semmi baja nem volt. Ez pont jó lenne neki az íróasztalhoz, mondta. Hárman bérelnek egy házat. Fönn van három szoba, lenn egy nappali, tipikus angol ház.
Hogyan menjünk haza -, a sok bőrönd, meg sokan is vagyunk, hát rendeltek egy kombit.  A taxis megállt, elkezdtünk bepakolni, a széket is.
Ez a pakolás volt az első élményem, illetve a második, mert az, hogy tűz mellé lemehetsz, és azonnal, vagyis öt perc múlva mindenki haver: azért én már idősebb vagyok és a Mari is, ennek ellenére, hogy csak kölykök voltak a parton, semmi nem volt, egy pillanatnyi hőkölés sem.
Mondom Marinak udvariasságból: ülj előre, én majd hátra ülök a Robi ölébe, jobban elférünk. Beülünk, mire beül mellénk hátulra a taxisofőr is, hogy jó, akkor vezessen ő, mármint Mari. Nem vettük észre, hogy a taxiban elöl, csak egy ülés van. Nem háborodott fel a sofőr, halkan mondta: akkor vezessen a Mari. Ezen szétröhögtük magunkat. Ez volt az első estém, pontosabban hajnalom Brightonban.
Hazamentünk, lefeküdtünk, de másnap a kölyöknek mennie kellett az étterembe dolgozni. Azt mondja, mit akarsz, hát ezt választottuk. Hát, én innen nem tudok lemenni az óceánpartra, hiába volt elég egyértelmű az út, akkor sem tudok. Azt mondja: jó, akkor gyere velem reggel, leraklak az óceán partján, délben meg érted megyek. Ez nekem tökéletes, reggel kilenc óra volt, őrjöngő napsütés, és harminc fok hőség.

Ott állt a Robi, mondom neki: már éltem pár hónapig Angliában és csak hideg volt, meg sötét és soha nem sütött a nap. Budapesten, most szintén sötét és hideg van, esik az eső, hiába van nyár, és nem hoztam fürdőruhát. Erre a fiam: nem tétel, majd lefelé menet veszünk egyet. Életem legszebb fürdőruháját vette meg, ilyen szépet még nem láttam. Kiterítettem a plédet, feküdtem az elképesztő fürdőruhámban egyedül az óceánparton, délelőtt tízkor és ömlött a nap. Hihetetlen, hogy a legsötétebb semmiből jövök ide, ahol száz éve nem volt ilyen meleg. Másnap fürödtünk az óceánban. Engem megtiszteltek az Istenek a napsütéssel és a meleggel.
Egy hét alatt annyira feltöltődtem, hogy mikor hazajöttem, Misivel, az idősebbik fiammal azt beszéltük meg, hogy kijön hozzám Pesterzsébetre dolgozni. De, ha kijön, akkor kiteszem a napra, megkajál, ilyesmi, ha én megyek hozzájuk, akkor elmosogatok, meg nem tudom mi, ezért a Misi kitalálta: anya, az irodában találkozunk minden nap tizenkettőkor, ha esik, ha fúj. És kétszer öt nap alatt befejeztük a munkát úgy, hogy szombat, vasárnap pihentünk. A határidő előtt két nappal beadtam, amit kellett, annyira feltöltődtem egy hét alatt Brightonban.
Ott csak pihentem. Robi kérdi: anya spenót, bundás kenyér, oké? Mondom, jó. Este elviszlek vacsorázni, utána iszunk valamit, és elmegyünk sétálni. Máskor meg: anya, krumplistészta lehet? Egy kis brassói? Minden nap főztünk Marival, és esküszöm, hogy hosszú idő óta nem éreztem ilyen jól magam.

Robi étteremben dolgozik az egyetem mellett kedden és csütörtökön este hattól, éjfélig, szombaton meg tizenkét órát. Ezzel megkeres annyi pénzt, hogy fenn tudja tartani a bérelt házat és engem is meg tudott hívni.
A második, harmadik nap mondja, hogy bevisz az üzletbe. Megjegyeztem a nevét: Mokkachino. Hogy, az milyen finom! Na, kihozták a mokkachinót, minden kollegájának bemutatott, megérkezett a tulaj is. Bambino, kiabál Robi felé messziről, aki nála három fejjel magasabb, Bambino! Imádja, libling, érezhetően más a légkör, mint egy itthoni munkahelyen.
Angliában egyetlen zöldpárti polgármester van, az is Brightonban. Nahát, ez látszik is a városon. Minden átkelőhelyen létezik a zöldkontroll. És ez mindennapos gyakorlat. Ha megnyomod a gombot, két másodpercen belül átmehetsz, tied az elsőbbség, mert te vagy a gyalogos. Mész az utcán, ott is vannak sikátorok, de ha valaki érzi a háta mögött, hogy sietsz, akkor félreáll. Nem azt mondja, hogy anyád, ne lökdösődj, hanem félreáll: tessék, ha sietsz, menjél. Esküszöm, ilyet itthon csak nagyon ritkán tapasztaltam. Milyen jó lehet úgy élni, hogy az utcán nem a halálra frusztrált, gonoszságukat rajtad kitöltő emberekkel találkozol! Klassz dolog!
Brighton egy domb, vagy inkább egy kis hegyről terül el lefelé keresztül az útkanyaron, a tengerpart felé. Nagy a forgalom, sok a turista, ezért kétszer két sávon közlekednek a kocsik úgy, mint mondjuk a szentendrei úton. De, itt nem együtt halad a két sáv, hanem háromszor, négyszer kitüremkedik kis szigeteket képezve, amiket parkosítottak. Kicsit többe került az út ezzel a néhány kanyarral, de mennyivel szebb! Állampolgárnak éreztem magam. A légkör miatt.
Tömegközlekedéssel utazom Budapesten. Ennyi boldogtalan, szerencsétlen, rossz kinézetű és büdös, vállalom, büdös, ázott kutya szagú emberrel, amennyivel itt naponta találkozom, az rettenetes. Ha felszállok a buszra csúcsidőben, szegénység szag van. Dohos lakásszag, két, három éve nem kitisztított, megázott, borzalmas télikabátszag. Nem arról van szó, hogy az emberek piszkosak, mert ez nem is szegénység szag, hanem inkább szerencsétlenség szag. Tudom, hogy iszonyatos, de ez a véleményem, és ehhez nem is kell vadászkutya orromnak lennie. Brightonban ez nincs.

A szociális munkások többnyire felkészületlenül jönnek ki az iskolából, így nem képesek hatékonyan odaállni a szegények és rászorulók mellé, ezért az ő szerepüket a civil szférának kell átvennie, mondja Németh László szociálpolitikus, szociális munkás, művészetterapeuta. Adománybolt hálózat kiépítését javasolja, amivel megteremthetik a működésükhöz szükséges anyagi feltételeiket, és munkanélkülieket is tudnak foglalkoztatni. A központi finanszírozástól függetlenül pedig az érdekképviseleti tevékenységüket befolyásmentesen, szabadon gyakorolhatják. Németh László a hetvenes évek végén kezdett el művészetterápiával foglalkozni – munka és képzés szempontjából is. Mesterei között vannak: Saleh Soliman, Mérei Ferenc, Hidas György, Göncz Kinga. 1984 óta folyamatosan indulnak komplex művészetterápiás (képzőművészet, mozgás, zene, biblioterápia) kiképző csoportok a vezetésével vagy szupervíziója mellett.  Az utóbbi időben főiskolai, egyetemi oktatással, kutatással foglalkozik. Elnöke a Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesületnek.

– Úgy látom, hogy az állami segítő szférában a szociális munkások eszköztelenek, ezért alacsony a hatékonyságuk. Mi a véleménye erről?
Németh László: – Politikai érdekeket szolgált, ahogy ledarálták ezt a szakmát. Az én értelmezésemben a szociális munka egy olyan professzió, amely odaáll az elesettek, a kirekesztettek mellé, és tulajdonképpen eszközöket ad a kezükbe, hogy fel tudjanak lépni az érdekeikben, vagy ha nem, akkor maga a szociális munka áll ki, és képviseli ezeket az embereket. Tehát, nem hagyja, hogy a társadalomban a többség uralkodjon és elnyomja a kisebbséget. Illetve ez is furcsa dolog, mert a többséget nyomja el valójában egy domináns, agresszív kisebbség. Ezért a politika számára a szociális munkás tevékenysége mindig kellemetlen.
Egyrészt úgy lehetetlenítették el a szakmát, hogy lebutították a szociális munkások képzését: eleve úgy jönnek ki az iskolából, hogy nem rendelkeznek azokkal a képességekkel és tudással, hogy igazán oda tudjanak állni az elnyomottak, vagy a kiszolgáltatottak mellé.
Másrészt, az intézményi struktúra, ahogy az állami és önkormányzati intézményekben dolgoznak, olyan függőséget hoz létre, ami megakadályozza, hogy az állami szereplőkkel szemben fellépjenek, mert egzisztenciálisan ellehetetlenülhetnének ettől.
Harmadrészt pedig egyfajta szakmai értékváltást tapasztalok. A szociális munkás sem tökéletes ember, ő is esendő: amikor a többség politikailag jobbra fordul, rendpártivá válik, előítéletes és gyűlöletkeltő, akkor nagyon sokan nem tudják képviselni ezzel szemben azokat a szakmai értékeket, amiket kellene, és betagozódnak a rendszerbe. Ők kezdenek el aztán jobb oldali szociálpolitikáról és szociális munkáról beszélni. Ez őrület! Nincs jobb meg baloldali, mert vagy van egy tisztességes, a szegények mellett elkötelezett szociális munka, vagy nincs. Tehát, ez nem jobb, vagy baloldal kérdése.

A Vegyész utcai látogatók

– Ha az államilag fizetett érdekképviseletre nem lehet számítani, akkor ezt a szerepet a civil szervezeteknek kell átvenniük. Velük mi a helyzet? Mik akadályozzák a működésüket és mik a lehetőségeik?
NL: – Egyrészt a civilek Magyarországon mindig is függőségben voltak az államtól, mert nem találták meg azokat a finanszírozási formákat, amikben függetlenedhettek volna tőle. Tehát, a működési költségeiket nem tudják előteremteni. Ebből adódóan mindenféle megalkuvásokkal szereznek forrásokat, viszont ezzel letompítják azt a funkciójukat, hogy társadalomkritikusként, vagy ütközőként lépjenek fel.
Másrészt, a forráshiány miatt, pályázatokból élnek. Ez össze-vissza rángatja a szervezeteket, mert nem arról szól a működésük, hogy a céljaikat valósítsák meg, hanem arról, hogy éppen mire írtak ki pályázatot.
Ha azt nézem, hogy mi az elit és a hatalom érdeke, akkor ez egy olyan dezorganizációs technika most, amivel meg lehet oldani, hogy a civil szervezeteknek ne legyen ereje befolyást gyakorolni a domináns hatalmi rendszer működésére.
Magyarországon a szakszervezetek sem voltak igazán erősek sohasem, vagyis ezek az érdekképviseleti szervek is lefeküdtek a kormányzatoknak. Általános, hogy a vezetőik egyéni érdekei határozzák meg, hogy mit csinálnak, és erre használják azt az adott szervezeti, vagy politikai kontextust is, amiben működnek.
Ezekből a helyzetértékelésekből adódóan – erre válaszként –, azért hoztunk létre egy szövetkezetet, (www.koszsz.hu) ahol civil szociálpolitikát, kultúrateremtést és finanszírozás-teremtést csinálunk, mert az állam nem tud elegendő munkahelyet teremteni, így mi biztosítsuk ezt, persze azokkal a forrásokkal és kompetenciákkal, amikkel rendelkezünk.

Az egyik Adománybolt portálja

– A piac, nagyon szűk terület, ahová nehezen lehet a munkaerő-piaci készségeiben alacsony szinten lévő emberekkel betörni. Hogyan gondolták ezt megvalósítani a szövetkezetben?
NL: – Ezért kezdtünk el abban gondolkodni, hogy a fenntartható fejlődést és a hozzá kapcsolódó foglalkoztatást, vagyis a környezeti fenntarthatóságot és a szociális szférát, hogyan lehet összekötni.
A fenntarthatóság szempontjából egy adomány-hálózat megvalósításán dolgozunk. A nyugati civil szervezetek úgy valósítják meg a programjaikat, hogy adományboltot működtetnek, aminek a bevételéből saját tevékenységüket tudják finanszírozni. Így függetlenné válnak bármilyen központi forrástól, vagy adományozótól. Ez egy kultúra is, ami külföldön jól működik.
Rá kell jönnie az embereknek, hogy ez a kultúra támogatja, hogy a környezet részben fenntartható legyen. Fontos, hogy a feleslegessé vált tárgyaikat, vagy a kinőtt ruháikat ne a szemétbe dobják, hanem adják tovább adományként, hogy eljuthasson azokhoz, akinek erre szüksége van. Tehát, legyenek újra használatba véve a dolgok, legyenek újrahasznosítva.
Ebben tölt be az adománybolt közvetítő szerepet. De az adománybolt egyben munkahelyet is teremt, mert mindenhol olyan munkanélkülieket foglalkoztatunk, akiknek esélyük sincs arra, hogy a munkaerőpiacra kerüljenek, a származásuk, az életkoruk, vagy egyéb készségeik, képességeik miatt.  Tulajdonképpen az adománybolt ad lehetőséget arra, hogy újabb munkahelyek teremtődjenek. Az adományboltok mögé pedig elkezdtünk egy „újrahasználati” központot és műhelyrendszert kialakítani, ahol hulladékfeldolgozással teremtünk szintén munkahelyeket.
Ez az államtól független kezdeményezés. Van együttműködés önkormányzattal, azért, hogy kedvezményes bérleti díjú helyiséget adjon, de ezért felajánljuk nekik, hogy az adott kerületi, vagy területi munkanélkülieket foglalkoztatjuk. Azt gondolom, hogy ez korrekt „üzlet”.
Ez a válasz arra, hogyan lehet függetlenedni az államtól. Adományboltot bármilyen civil szervezet indíthat.

Közösségi Szociális Szövetkezet (KöSzSz)

– Miért törődnek bele az emberek a helyzetükbe? Mi kell ahhoz, hogy megváltozzon ez az általánosnak mondható magatartás?
NL: – Nem a technikákkal van a legnagyobb baj elsősorban, hanem a mentalitással. Sehol sem tanítják, hogyan kell autonóm módon gondolkodni, hogyan kell elemzően részt venni a világban, vagy hogyan kell a „tanult tehetetlenséget” legyőzni és aktív alakítójának lenni a környezetnek. Az angol irodalom ezt az empowerment fogalmával írja le, de Magyarországon ezt sem az iskolákban, sem a segítő szakmákban, sem a hétköznapi életben nem tanítják, miközben ez a tudás lenne az egyik legfontosabb áttörés, hogy az emberek ne fogadják el általánosan a „nincs mit tenni” szemléletet.
Gondolják végig! A mindennapokban az emberek általában azokat az érveket és akadályokat sorolják fel, amik azt támasztják alá, hogy nem lehet megtenni valamit a változásért, vagy megvalósításáért. A cél, hogy most fordítsák meg, és kezdjenek el azon gondolkodni: mit lehet tenni. Fel kell ismerni az össze fogás szükségességét!
Döbbenetes, hogy emberek nem mozdulnak meg, hogy nem mennek ki az utcára és nem üvöltik: elmegy a büdös francba ez a politikai elit, aki így működik! Nem zavarják el, és nem választanak olyan embereket a helyükre, akik megfelelően viselkednének és betartanák az adott szavukat. Tehát, az embereket rá kell döbbenteni, meg kell tanítani, hogy felismerjék: hatni tudnak.
Az én egyéni akcióim, hogy az egész világból összeszedem a különböző nemzetek, vagy közösségek hatalom elleni passzív ellenállási példáit és eljuttatom az emberekhez: hogyan is csinálják mások, ha nem tetszik nekik a rendszer.
Csoportokkal is foglalkozom – kiscsoporttal, átlátható, tizenöt ember maximum egy időben –, akiket arra tanítok, hogy gondolkodni, elemezni tudjanak, és arra is, hogy le tudják győzni a saját tehetetlenségüket. Hiszek benne: ha ezt tizenöt ember megtanulja tőlem, és majd ők is csoportokat szerveznek és továbbadják másik tizenöt embernek, akkor lassan megváltozik a kultúra, amiben élünk. Ne hagyjuk, hogy az evidenciák alulról megkérdőjeleződjenek. Az emberi tisztesség, hogy méltósággal viszonyuljunk egymáshoz, hogy az ember szavának súlya legyen, ezek örök értékek, függetlenül attól, hogy milyen politika vesz körül bennünket! Csak rajtunk múlik, hogy megteremtjük-e, vagy sem. És ez tanulással és annak továbbadásával megteremthető.
Ezért vezetem a Hamvas Béla-kört most már huszonnyolc éve minden csütörtökön. Ez a kör a szabadság egy kis szigete. Itt a csoporttagok végig gondolkodhatják, hogyan élnek: milyen kérdések foglalkoztatják őket, és ezekre milyen válaszokat lehet adni. És persze a legfontosabb, hogy azt felismerjék: a „tanult tehetetlenséget” hogyan tudják legyőzni.
– Mit jelent a „tanult tehetetlenség” fogalma?
NL: – Az embereket arra szocializálják mindenhol, a közvetlen környezetben, az iskolában és a munkahelyeken is, ha valami probléma adódik, hogy a válaszuk csak ennyi legyen: nincs mit tenni. Ez az értékrend nagymértékben szolgálja a domináns hatalom érdekeit, mert így nem is gondolják, hogy megváltoztathatók, azok a feltételek, ami között élnek. A közép-európai kultúra és főként Magyarország ezt adja át, mert már az iskolarendszerben egészen kiskoruktól kezdve erre tanítják a gyerekeket. Észre sem veszik felnőttként, hogy a válaszaikban arról beszélnek, mitől nem lehet megtenni, vagy elérni ezt, vagy azt.  Ezt át kell fordítani, hogy a válasz az legyen, igen, ez a helyzet, ezt, és ezt lehet tenni. A csoportjaimon a tanult tehetetlenséget fordítjuk át, aktív, alakító világszemléletbe.

Fekete Attila FATTILA dokumentumfelvétele

– Az iskolarendszer nevel tehetetlenné?
NL: – A pedagógusok is a „nincs mit tenni” értékrendben szocializálódnak, hogy a válaszaik ugyanazok: fogadd el, ami van, alkalmazkodjál. Az összes üzenet erről szól. Miközben ellenkezőleg, a pedagógiának pont erről kellene szólnia: igen, elemezd a helyzetet. Ez van, és nézd meg, hogy mit lehetne tenni, akár összefogva másokkal, akár radikálisan, vagy finoman, mert számtalan eszköz áll a rendelkezésére, amivel élhet.
A legrosszabb az, ha az emberek tehetetlenek, és ezt elfogadják állapotként. A szegénység kezelésében is az a legnagyobb probléma, hogyan lehet kimozdítani belőle az embereket.
Megszüntették a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) a „Gyerekesély programot”. (www.gyep.hu) Amit mi ebben csináltunk, pont erről szólt: meg akartuk mozdítani a helyi közösségeket és rádöbbenteni őket arra, nem kell elfogadniuk, hogy a világ végén élnek, esélyek nélkül, lehetetlen körülmények között, hanem hogyan lehet azon gondolkodni, mit is kellene tenni, hogy mindez ne maradjon így.
Persze ez nem fog megváltozni az egyik napról a másikra, de a mélyszegénységben élők, a gyerekeiknek adhatnak már egy szebb jövőt azzal, ha több készségeket adnak át nekik, mint eddig és mellettük állnak a törekvéseikben. A szülők a gyermekeik mellé állhatnak azzal is, ha megvívnak az intézményrendszerrel és kikövetelik, hogy az úgy készítse fel a gyermekeiket, olyan készségeket és tudást adjon, hogy ezek híján ne a szegénylétben tengődjenek tovább. Tehát, az egész Gyermekesély programnak a lényege az volt, hogy megtörje a szegénység generációs átörökítését. A Gyerekszegénység programot a tervünkben huszonöt évre ütemeztük Szécsényben és környékén, amiből hat év valósult meg, aztán felszámolták a kezdeményezésünket.

Fekete Attila FATTILA dokumentumfelvétele

– Milyen esélyük lehet a jövőjükkel kapcsolatban az eldugott kistelepüléseken élő romáknak? Mi erről az Ön elképzelése?
NL: – Mindenki az iskolát hibáztatja, hogy szétválasztja a gyerekeket. De nem ott kezdődik a szétválasztásuk, hanem sokkal korábban. Ugyanis ahhoz, hogy valaki az iskolai követelményeket teljesíteni tudja, már olyan motoros készségeinek és olyan agyi struktúráknak kell kialakulnia, amik lehetővé teszik, hogy a betűket formálni tudja, hogy megértse a feladatokat, tehát, szövegértése legyen. Ezt viszont elő kell készíteni. A világvégén lévő kistelepüléseken, és azokban a közegekben, ahol nagyon sokan élnek együtt, a gyerekeknek alapvetően hiányzik a szabad tér ahhoz, hogy mozgásterük legyen. Hiányzik, hogy olyan játékok vegyék őket körül, amik a finommotorikus képességeiket fejlesztik. Tulajdonképpen ez hat vissza, mert az agy barázdáltságát készíti elő, hogy a későbbiekben más, úgymond magasabb funkciókat tudjon ellátni. Tehát, ezt a fejlesztést nagyon korai gyerekkorban kell elkezdeni.
Gyerekházakat hoztunk létre az esélyegyenlőség megteremtésének egyik legfontosabb részeként, hogy a készségeiket ott alapozhassák meg a kicsik, hogy később már az iskolában, másként tudjanak részt venni a tanítási órákon. A szegény környezetből jövő gyerekeknek rengeteg esetben nincsenek meg a lehetőségeik ehhez. Ezért kellenek a gyerekházak, ahol tér van, mozogni tudnak, és szisztematikus impulzusokat kapnak játékos formában arra, hogy a finom motorikájuk fejlődjön, ezen keresztül az agyuk is. Ez a középosztálynál magától érthetődő: ott rengeteg tér és játék van. Egy szegény családban erre nincs pénz, se figyelem: tehát, ezért kellenek a gyerekházak.
A parlament 2006-ban fogadta el a Gyerekesély programot, akkor meg is született egy „Legyen jobb a gyerekeknek” országgyűlési határozat. Azóta a gyerekházakat teljesen ellehetetlenítették, mert a forrásokat nem biztosítják a működésükhöz, pedig tényleg nagyon fontos lenne, mert minden kicsire hangsúlyt kell fektetni. Ők a jövő!
Ezt nem lehet a térségekben szegregáltan csinálni, mert ez nem csak a szegény családok problémája. A hátrányos helyzetű településeken élő családoknál mindegy, hogy egyikük, vagy másikuk egy kicsit jobb anyagi helyzetben van, mert ugyanolyan nehézségekkel küzdenek. Náluk pont ugyanúgy nincsenek meg azok a fejlesztőeszközök, azok az intézményes ellátások, amik mondjuk, a betegségek kialakulását megelőzik: tehát, ezt nem lehet másképp csinálni, mint komplexen.
Tehát, a Gyerekesély program a kisgyerekekre, a szüleikre, az őket körülvevő intézményrendszerre koncentrált, hogy hozzásegítse őket a munka világához.
Tulajdonképpen a szövetkezet úgy jött létre, hogy előtte végig gondoltuk, hogyan teremtsük meg azokat a struktúrákat a településen, amiben önfoglalkoztatók tudnak lenni az emberek.
A Gyerekesély programnak nagyon fontos része volt, hogy a helyi jómódúaknak és jó kapcsolattal rendelkezőknek össze kell fogniuk a kirekesztett emberekkel, mert csak közösen tudják megcsinálni, hogy élhető környezetet hozzanak létre. Nem lehet önmagában szegénységet kezelni, meg települést fejleszteni, mert ezek egymásra hatnak.
Elindult a folyamat, hogy lassan olyan szegregált települések, megyék, kistérségek jönnek létre, amiből már nem lehet kimozdulni. Ahol már olyan módon vannak beszorítva az emberek, hogy se közlekedésük nincs már, se lehetőségük arra, hogy mozduljanak. Na, most ez társadalmi robbanáshoz vezet. Én nagyon meg voltam lepve hogy az idei tél végén nem tört ki az éhséglázadás, mert láttam vidéken, hogy mennyire éheznek az emberek.
De ez is a tehetetlenséggel magyarázható: nem hiszik el az emberek, hogy összefoghatnak és megváltoztathatják a rendszert. Tehát egy csomó készséget át kellene adni nekik erre. Például, hogy merjenek gondolkodni, vagy legyenek egyáltalán fantáziáik arról, hogy mit szeretnének.
- A „Gyerekesély…” kifejezetten roma program volt?
Németh László: – A vidéki kistelepüléseken, vagy a gettókban, az etnikai hovatartozástól függetlenül jellemzi a szegénység az embereket. Romák esetében még plusz a rasszjegy is meghatározza a helyzetüket, mert olyan társadalomban élünk, amelyik kapásból előítéletes.
A jelenlegi politikai folyamatok meg aztán végképp tragikusak, mert felerősítik a romák bűnbakká tételét. Ha összefüggéseiben nézzük a történelmi és társadalompolitikai folyamatokat, a mindenkori politikai elit lehetetlenítette el azokat az embereket, akik ezekben a szegregátumokban élnek, és aztán őket teszik felelőssé ezért, ami egy abszurditás.
Bizonyos értelemben a nyomor is lehet hajtóerő, de egy ponton túl, már nem lehet viselni: ez talán megmozdíthatja az embereket, és ha elkezdenek fellépni, abból polgárháború lesz.
Kellenének olyan roma értelmiségiek, akik ugyanolyan okosak lennének, mint a Jobbik, hogy a jogállamot kihasználva a másik oldalról elérjék azt, hogy korlátok közé legyen szorítva a jobb oldal, és hogy ne legyen elfogadott se a médiában, se bármilyen közintézményben, hogy rasszista beállítódással intézik az ügyeket.
Olyan roma értelmiségre van szükség, akik számára elfogadhatatlan, hogy ilyen társadalomban élünk.

Nehéz egyedül. Pár hete költöztem el anyámtól, szeretem őt, de annyira elhasználódott a kapcsolatunk, hogy nem voltam képes maradni. Nem történt semmi különös, de akkor sem. Független szeretnék lenni végre. Abból is elegem van, hogy nincs pasim. Anyámmal éltem idáig, pedig már rég egy felnőtt férfival kellene, de legalábbis mindent másképp kéne csinálni, mint eddig…

Anyám a ’80-as években Budapestről disszidált Olaszországba, szerelmes lett a félig indián apámba, aki Rómában egy könyvkiadónál dolgozott, és tovább állt vele Mexikó City-be. Én már ott születtem. Ineznek hívnak, magas vagyok és fehérbőrű, mint anyu, de mesztic arcvonásaim vannak, mint apámnak.
Anyám vissza akart jönni Magyarországra, itt nőtt fel, azt szerette volna, ha itt is hal meg és abban a temetőben nyugodna, ahol az ősei és rokonai is.
Pár éve, apám halála után vissza is települt, én meg tavaly májusban jöttem utána. Azóta munkát keresek, de nem találok. Anyám tart el, még mindig ő ad pénzt mindenre, csak annyi a különbség a korábbiakhoz képest, hogy bérelt nekem egy lakást és most nem élünk együtt. Külön költöztem, mert úgy kezel annak kapcsán, hogy eltart, mintha még mindig kisgyerek volnék, pedig én már huszonkilenc éves vagyok és ez nagy különbség.
Meg frusztrált is a kapcsolatunk.
Apám író volt, anyám meg szeretett volna az lenni, de soha nem valósította meg.
Nekem van tehetségem, de nem tudom, hogy hol a francban vagyok itt Budapesten, nem találom a helyem. Egész nap nem csinálok semmit, de igen: füvezek.
Visszavágyom Mexikóba. Ha legalább alkotnék valamit. Nem feltétlenül írnék, csinálhatnék bármit, nem tudom. Anyám nagyon szeretné.
Nem járok sehová, mert nem ismerek senkit Magyarországon, csak Évával, anyám barátnőjével szoktam beszélgetni néha. Olyan vagyok, mint egy idióta, aki csak él a nagyvilágban, otthon ülök állandóan. Mexikóban egyetemre jártam. Spanyol irodalmat tanultam, gyönyörű, nagyon szerettem. Be is fejeztem, már csak a szakdolgozat hiányzik. Évek óta nem álltam neki, lóg a levegőben. Most csak úgy vagyok a semmiben. Borzasztó. Valahogy ki kell törnöm ebből az állapotból, mert tudom, hogy én alakítom így. Pontosabban nem csinálom, csak vagyok. A halál ilyen. Nekem pedig élnem kellene végre.
Miután anyám visszajött Magyarországra, egyedül maradtam Mexikóban.
Megismerkedtem Ramónnal. Bankár volt, a szeretője lettem, de elegem lett belőle, sohasem volt ideje rám a pár órás látogatásain kívül. Pedig milyen klassz volt, amikor még udvarolt! Reggel felkeltem, kiültem a teraszra, ittam egy pohár narancslét, tekertem egy dzsointot és boldog voltam. A szakításunk után döntöttem úgy, hogy anyám után jövök én is.

Mexikóban finomak az ételek, sok a napsütés, jó a klíma és az, hogy minden pasi megnéz: nagyon alacsonyak. Van ott egy szólás, amit utánam kiabáltak az utcán, magyarul elég hülyén hangzik: „nem baj, hogy nagy vagy, az sem, ha megversz, csak légy az enyém!” Nem jöttek zavarba a magasságomtól, sőt belenéztek a szemembe, és sokáig néztek, hogy ki meddig bírja.
Viccesek a mexikóiak amúgy, meg frusztráltak, főleg a nagyvárosokban.
Az indiánok szelídek, kreatívak, nagy a kézügyességük, de nem találják a helyüket a világban. Sűrű, erős hajuk, széles belapított orruk van, sötét bőrűek, picikék, és olyan röhejesen áll rajtuk az öltöny, nem? Mert kocka alkatuk van. Lehet, hogy nem is érzik jól magukat benne és mégis erőltetik, pedig más a fizikumuk és más a mentalitásuk is. Szóval Mexikóban, ha öltönyös embereket látok, elfog a nevetés. Miért erőltetik? Nem értem. Nagyon fura.
A mexikóiak ősei indiánok voltak. A maja kultúra gyönyörű! Olyan kifinomult, hogy az valami hihetetlen. Ez az ősiség még mindig él bennük. Nem nyilvánítják ki, benne van a karakterükben, de ez csak akkor lesz nyilvánvaló, ha már megismered őket.  Teljesen elnyomták őket a spanyolok: rájuk erőltették Krisztust, meg a szenteket. A mexikóiaknak imádniuk kellett, meg imádkozni hozzájuk, ezért ötvözték a kereszténységet az ősi maja hitvilággal. Igazából a mexikói istenekhez imádkoznak, csak kívülről néz ki úgy, mintha például Szent Antalt dicsérnék. Úgy tesznek „mintha”, pedig nagy ereje van a hitüknek amúgy. A mexikóiakban nagy a düh emiatt, csak rejtve van. Részegeskedésbe és drogokba fojtják. Védekezésül a keresztény hitvilágba belegyúrták a maguk pogány isteneit. Ez hasonló ahhoz, ami Brazíliában van. Ott is a kereszténységet ötvözték a rabszolgák leszármazottai az afrikai népi hagyományokkal. Az a vudu. Mexikóban a hit tekintetében kicsit összevisszaság van, de kereszténynek nevezik magukat, és híresen vallásosak, persze a maguk módján.
Nem jó itt Magyarországon. Eszméletlen drága minden, európai árak vannak, a fizetések viszont nem azok, hanem arcpirítóan alacsonyak, munka nincs, az emberek többsége a létminimum alatt él, gyakorlatilag kenyéren és vízen, a szolgáltatások minőségéről meg ne is beszéljünk. Anyám jól keres, hál’ Isten, de mi lesz velem, ha meghal? Ha már nem lesz senkim, aki támogatna. Igyekszem beilleszkedni, de munka nélkül ezt itt lehetetlen. Az pedig nincs.
Vettem egy válltáskát, négyszer cseréltem ki, mert mindig volt valami baja, ami csak otthon derült ki. Most egy másikat választottam, rá kellett fizetnem egy tízest. Nagyon kényes vagyok a táskákra és ez igazi bőr! Évekig hordok egy ilyen táskát. Az üzletben nem akarnak látni, oda többet nem mehetek. Azt mondták: „ne is haragudjon asszonyom, ha ezt többször el tetszik játszani velünk, akkor inkább ne is jöjjön!”
Pedig nem kellett volna ezt mondaniuk, hiszen azért vannak ott, nem?
A múltkor itt volt egy mexikói barátunk. Beültünk vele egy első osztályú étterembe a belvárosban. Ropogott a fejes saláta a fogam alatt: nem mosták ki rendesen. Aztán fizetett hármunkra kilencvenhatezer forintot. Húszezer volt a számla, de a kártyájáról majdnem ötször annyit húztak le. Ez is később derült ki.
Anyám fizeti a bérlakásom költségeit is. Rendszeresen rosszul számláz az Elmű, a gázművek és a telefontársaság. A taxis megkerüli veled a fél várost, mire a célhoz érsz, a szórakozóhelyeken rossz bort adnak, míg te a minőségit fizeted, piszkosak az utcák, de az a legmegdöbbentőbb, hogy nyilvánvaló a rasszizmus. Hogy embereket a fajuk, vagy származásuk szerint lenéznek: többnyire zsidó és cigánygyűlölet van.
Fura, úgy tudom, hogy a magyar legalább annyira kevert nép, mint a mexikói. És az idegeneket sem szeretik. Nem csak engem, akiről azt hiszik, hogy elveszem előlük a munkalehetőséget, hanem Trianon után az országhatárokon kívül rekedt magyarokat sem. Tényleg nem értem, mindegy.
Mexikóba vágyom, én ott vagyok otthon. Itt meg hiába vagyok magyar származású, mindig idegen leszek.
Tetszik, hogy műveltek a fiatalok, hogy kezd kialakulni egy biciklis kultúra, hogy mindenféle ingyenes programok vannak országszerte, hogy pezseg az éjszakai élet, hogy gyönyörű a főváros látképe. Az is szép hely, ahol lakom: egy templomkertre néz az ablakom.

Évával – anyám barátnőjével –, szoktam beszélgetni. A Lehel piacon futottak össze harminc év után először. El kezdtünk összejárni. Volt, hogy ő jött el hozzánk ebédelni, volt, hogy mi mentünk. Mielőtt mindketten külföldre mentek volna, jó barátnők voltak. Együtt dolgoztak egy vállalati irodában.
Anyám Évától kapta az ötletet, hogy lépjen le az országból. Most, hogy újra találkoztak, pörögtek a történetek köztük. Iszogattak, nosztalgiáztak, hallgattam őket.
Éva huszonöt évesen Angyalföldre jött fel a nagynénjéhez lakni. Nem volt megfelelő munkalehetőség Dömsödön, és a Gazdasági Főiskola elvégzése után döntött: a fővárosban fog élni és dolgozni. Munkába menet, az autósiskola előtt sokszor látott egy sármos férfit: Ferit. Kinézte magának. Nem messze volt a vállalat, ahol dolgozott. Az ebédlőben újra találkoztak, mert a férfi is befizetett a menzára. Megismerkedtek, Éva szerelmes lett, annak ellenére, hogy a vezetést oktató Feri nős volt.
Szeretkezni a pasi egyik haverjához jártak, szórakozni pedig a Tamáshoz.
Tamás középiskolai igazgató volt, a ’80-as évek elején viszont már nyugdíjas. Kiterjedt Nyugat-Európába disszidált baráti köre rendszeresen látogatta, persze voltak itthoni haverjai is. Buli volt minden hétvégén, hét közben, tulajdonképpen folyamatosan egész évben. Tamás egyedül élt, unatkozott, azért.
Jöttek a volt iskolai kollégák, a szomszéd, az ismerős a piacról, szóval az egész környékről odajártak a férfiak, a feleségeiket otthon hagyták, Tamáshoz pedig a szeretőiket vitték szórakozni.
Egy-egy ilyen bulizásnál mindig volt pár hazalátogató külföldön élő magyar haver is, tele pénzzel a többekhez képest és olyan ajándékokkal, melyeket nem lehetett itthon kapni. Finom csoki, valami klassz cucc, vagy parfüm. Tamás szédítette a lányokat, hogy a külföldi vendég akár el is veszi őket feleségül. Tényleg, volt már rá nem egy példa.

Éva már harminc volt, mikor megunta, hogy az autósoktató még mindig nem vált el, és disszidált a Genfi-tóhoz, Tamás egy korábbi barátnőjéhez. Ő akkor már „vircsaft tulajdonos” volt – így hívják a harmadosztályú kocsmákat, ezek akkor Magyarországon első osztályúnak számítottak –, Éva nála dolgozott, szabadidejében sétált és csak ámult a nyugaton. Millió féle sörük van, gyönyörűek a szupermarketek pultjai, ruhák mindenféle méretben vannak, ápoltak a kertek és az utcák is. Nincs kosz és rendetlenség, ez tény. Már akkor szelektálva gyűjtötték a szemetet és az üvegeket: mindegyiket a megfelelő konténerbe dobták ki. Magyarország ehhez képest fényévekkel van elmaradva.
Éva a kiutazása után kábé egy évvel, kiszolgálás közben ismerte meg a gazdag és családos Oszkárt, aki rendszeresen ott ebédelt és szállt meg az üzleti útjai során. Éva apakomplexusos, csinos, könnyű léptű, derékig érő fekete a hajú.
Oszkár hatvan éves, gondoskodó, köpcös, kapuzárási pánikban. Egymásba szerettek és Éva eljött vele egy bajorországi kisvárosba, ahol Oszkárnak egy nagyon menő levespor és mindenféle instant szószokat forgalmazó gyára volt.
Motelben lakott pár hétig, míg Oszkár ki nem bérelt neki másfél szobás lakást egy panelház hetedik emeletén. A kisvárostól kicsit távolabb egy domb tetején épült a tízemeletes, parkkal övezett sétáló utca kötötte össze a patinás városközponttal, ahol volt minden: üzlet, nagyáruház, szupermarket, viszont szórakozási lehetőség a vircsaftokon kívül semmi.
A vircsaftok fölötti nyolc, tíz szobás motelokban többnyire, török, magyar, lengyel, inkább a szocialista országokból érkezett vendégmunkások szálltak meg.
Éva mikor vásárolni ment a városba, visszafelé mindig betért abba a vircsaftba – mely útba esett hazafelé-, egy sörre és egy snapszra, annak ellenére, hogy tudta: nők ott nem járhatnak kocsmába, kinézi őket ezért a közösség. Nem érdekelte, kicsit beszélgetett a tulajdonosnővel és sietett haza főzni, mindig valami magyarosat, mert Oszkár egy óra körül szokott ebédelni jönni. Aztán szeretkeztek, majd Oszkár visszament dolgozni a gyárirodába, vagy a nyomdába, ahol a levespor tasakokra nyomtatták, hogy mi is az.
Éva alig várta, hogy elmenjen: azonnal elővette a konyakot és hajnalig ivott, közben nézte a tévét és töltögette a leves port. Ömlesztve műanyag bödönökben vitte fel a lakására egy gyári alkalmazott és Éva evőkanállal porciózta kis tasakokba, majd vissza egy másik üres bödönbe, már csomagoltan. Oszkártól ezért kétezer márka volt a fizetése havonta. Éva hajnalban tök részegen játszott a macskájával és ennyi, mást nem csinált. Pontosabban igen: várta Oszkárt és kész.
Eleinte gyötörte a honvágy, a Genfi-tónál a vircsaftban nagy volt a forgalom, most egyedül maradt, de nem mehetett haza Magyarországra, mert leültették volna disszidálásért.
Koncz Zsuzsa lemezeket hallgatott, meg vers lemezeket is.
Éva nem bírta, ha az anyja évente egyszer meglátogatta két hétre, mert olyankor vigyázzállás volt: mutatta, hogy milyen klassz az élete, csak olyankor mentek el ide, vagy oda, mikor az anyját vitte körbenézni a környéken. Tartózkodtak tőle, hogy Éva kitartott nő legyen, azt nem lehet a decens anyja miatt: ezért volt a látszatmunka, meg azért is, mert nagyon elkezdett inni. Oszkár azt gondolta, hogyha otthon dolgozik, akkor nem fog annyit. Tévedett. Éva minden nap megivott egy liter konyakot.
A Mária hozta neki, aki abban a vircsaftban volt szobalány, ahová Éva a városközpontból hazafelé jövet rendszeresen betért inni. Mondta neki: tudja, hogy takarít, nála is kéne. Legyen a bejárónője. Csak ne szóljon erről Oszkárnak. Kellett a segítség, mert az ivás miatt későn kelt és soha nem tudta magát összerendezni megnyugtatóan, bevásárolni, kitakarítani, egyebek, mire egy óra körül az megjött. Mária így alkalmanként száz márkáért bevásárolt, kitakarított. Vasalás közben pletykáztak. Oszkár csak hónapok múlva tudta meg, hogy szerelme már egyáltalán nem mozdul ki a lakásból, sőt minden házimunkáért fizet. Úgy tudta, hogy csak barátkoznak.
Mária is magyar, Jugoszláviában élt, onnan menekült a háború elől. Úgy tudott állampolgárságot kapni, hogy hozzáment feleségül Hanshoz, egy fiúk született: Flórián.
Hans nem rossz ember mondta Mária, csak néha veri, mert nem hagyja, hogy kiélje rajta a szexuális fantáziáit. Olyasmit kér tőle az ágyban, amit lehetetlennek tart megadni neki. Inkább járna kurvához, akkor nem őt zaklatná, mondta. Hans vadász, tele volt a házuk szarvasaganccsal, meg díszes sörös korsókkal.
Éva magányos volt. Nem zavarta, hogy a pirospozsgás teltalakú Mária, ha nála volt csak beszélt és szidta a férjét. Ha Mária félrelépett, akkor felhívta Évát, hogy fedezze, hazudja azt a férjének, hogy nála volt.
Hans tartott Oszkártól: tisztelte, tudta, hogy gazdag, nem kezdhet vele, mert nagy a hatalma a környéken, ezért tuti, hogy nem fog odamenni. Mária okosan kitalálta. Éva eleinte javasolgatta, hogy hagyja el Hans-t, de már rájött, hogy Mária úgy sem fogja, Évának csak ventilál.
Oszkár pontos időbeosztás szerint élt. Hétfőn, szerdán és pénteken koradélután látogatta Évát, kedden kártyázott, csütörtökön pedig tornázni járt. A hétvége a családé volt. Egy kastélyban élt, baldachinos ágy a hálószobájában, borpince, teniszpálya, uszoda, vagyis magas luxus, mint a filmeken. A Mercédeszének a belső terét külön, az ő igényei szerint alakította ki a gyár: intarziás cseresznyefa berakásos műszerfala volt, meg ilyesmi. Oszkár mesélte milyen fontos, hogy jó hírneve legyen az embernek. Az adott szavát nem szeghette meg, mert akkor nem kötött vele többet senki üzletet, ehhez tartotta magát mindenki, ő is.
Éva hetente egyszer elkísérte Oszkárt tornázni, a kártyapartikra nem, mert olyankor beültek az üzleti partnereivel egy nívósabb vircsaftba: ott nem volt helye nőnek, a kiszolgálókon kívül. Ez általános szokás volt, hogy minden férfinak van egy olyan napja, amikor csak a barátaival van. A karateklubban volt egy kis bár, míg Oszkár edzett, Éva a pultos lánnyal ivott addig.
Elisabeth jó fej volt, tök kopasz, mert valami kozmetikai terméktől kihullott a haja, parókát hordott. Rengeteg kártérítést kapott, jómódban élt. Az edzés végén az egész egyesület kiült az asztalokhoz, ittak és utána mindenki ment haza. Ott nem büntetik, ha valaki pár sörrel beül a kocsijába. Éva főzte a „gulast” a torna klub eseményein, például, ha valakinek születésnapja volt és megszervezte. Az anyja küldte csomagban hozzá a pirospaprikát, meg a magyaros fűszereket.
Éva a kétezer márkából, amit a levespor töltögetésért kapott, fizette a lakbért és mindent, vagyis a telefonszámlát, a rezsit, ilyesmiket. Hatszáz volt a lakás, a telefon is annyi, mert csak azon kommunikált a barátaival. A többi elment italra, cigire, meg Máriára, sosem maradt pénze. Oszkár aggódott mi lesz Évával, ha ő meghal, ezért megvette neki a fölöttük lévő ugyanolyan elrendezésű lakást a nyolcadikon, amit aztán kiadtak.

A bajorországi városkából egy közeli tóhoz jártak napozni, fürdőzni az emberek nyaranta. Éva és Mária is. Ettek, ittak, majd részegen haza. A nemzeti, vagy a keresztény ünnepeket is itt rendezték a helyiek, olyankor összejöttek, sátrakat állítottak fel és dínomdánom, meg tánc: a hosszú asztalok mellett összekapaszkodtak egyszerre ringatóztak a sorok, hangosan énekeltek, emelgették a korsókat. Ilyen értelemben nagyon is pogányok a németek, mert szeretik a hasukat, a sört, a testiséget. Tartják a népi szokásokat, ilyen összejöveteleken nézik ki a fiúk a lányokat, hétköznap is népviseletben járnak sokan. Ez természetes arra.
A tónál barátkoztak össze az egyetemista Erikával, aki aztán hozta vitte őket kocsival. Volvóval járt és a drogos Helmuttal, akivel együtt élt, nem bírta és elhagyta, de még mindig szerelmes. Pár utcával arrébb bérelt egy kis garzonlakást. Többnyire azért hívta telefonon Évát és Máriát felváltva, hogy aktuális érzéseit megossza. Száz kilométerre Ulmban volt az egyetem, ezt az utat naponta megtette oda-vissza, nem távolság, mondta. Tényleg sokan jártak – moziba, diszkóba, színházba –, szórakozni oda, de Ausburgba is ugyanúgy. Erika hiába fiatalabb húsz évvel Évától és Máriától, abszolút szellemi partner volt. A szülei északon éltek, ő délen Bajorországban, mert itt lakott Helmut. Nagyon magas, laza eleganciájú, hosszú szőke hajú, életvidám lány volt. Többször felajánlotta, hogy elviszi őket is szórakozni – kicsit az anyja volt mindkettő –, Éva meg is ígérte, hogy elmegy, de aztán az Oszkárra hivatkozva telefonon ezt mindig le is mondta. Mária volt, hogy elment vele.
A tónál ismerkedtek meg sörözés közben Horst-tal, a háromgyerekes százhúsz kilós Wolfgang-gal, és a házaló kiskereskedő Márkkal.
Gabit Horst mutatta be Évának.
Horst közel lakott Gabiékhoz a kisvárostól nem messze, egy faluban, elvált, munkanélküliként, egyedül élt. Ezerkétszáz márkát kapott havonta, amiből fenntartotta a medencés kertes házát – az anyjától örökölte –, és utazni is tudott belőle. Éva megadta neki Tamás címét, aki fogadta is őt, akkor vette a fejébe, hogy neki magyar lány kell feleségül. Évához azért járt inkább, hogy fordítson neki németről magyarra, ha a legújabb szerelmét hívja Budapesten. Mikor megtudta, hogy Gabi is magyar származású, azonnal bemutatta Évának. A látogatás után Gabi barátkozni kezdett telefonon. Sűrűn hívta, örült, hogy végre cseveghet valakivel magyarul, Éva szintúgy, hogy talált még valakit Márián kívül, aki beszéli az anyanyelvét.
Gabi kinn született az NSZK-ban. A szüleit telepítették ki a magyar ajkú szlovák területről a II. Világháború után, mert a német katonák borzalmai miatt a hasonló származású nemzetiségieket nem tűrték meg sehol, pedig semmi közük nem volt az egészhez.
Korán önállóvá vált. Bölcsészkarra járt Ulmban, majd férjhez ment egy szélhámoshoz, hamis csekkekkel, meg futtatott arannyal üzleteltek, ült érte másfél évet, aztán hozzáment egy go go-bároshoz, majd hosszú alkoholelvonó után Karlhoz, egy bigott vallásos történelemtanárhoz, akinek az apja, a nagyapja és a dédapja is lelkész volt.

Karl állami középiskolában tanított, az elvonón ismerte meg Gabit, odajárt önkéntesen rehabilitációs csoportokat tartani. Majd ő megmenti az elkallódástól, vagy ilyesmi, de mindebből csak annyi lett, hogy Gabi tényleg nem ivott egy kortyot sem, nem mert, és háztartásbeliként unatkozott. Karl minden nap biciklizett egy órát a környéken, imádkoztak ebéd előtt és csak vasárnap dugtak.
Elmondta, hogy azt tervezi, lelép tőle. Mindegy hová, csak el. Éva mondta, hogy menjen a Genfi-tóhoz abba a vircsaftba, ahol ő is dolgozott, vezesse a kocsmát, éljen ott ezen túl. Gabi megvalósította. Most ő szolgál ki ott. Absztinens maradt, boldog és hálás Évának.
Wolfgang hatalmas termetű, kedélyes férfi volt, hentes. A nagyvárosból jártak le a tóhoz a lányaival és a feleségével. A három kamasz lány tanult, moziba járt, unplugged koncertre, azt szerették, meg kirándulni a környék erdeibe. Szedték a kökényt és a csipkebogyót, aztán megfőzték lekvárnak. Gyönyörű a táj bármerre jársz Bajorországban: a mamutfenyők, a lombos erdők, a kispatakok pisztrángokkal, tényleg idilli. A kirándulásokra vitték a kutyájukat is, egy vizslát. Wolfgang kedvenc színésze Péter Makai volt, a magyar származású német sztár. Minden filmjét megnézte. Két kocsija volt: egy csilivili BNW és egy hűtőházas Opel kisteherautó, amelyikkel dolgozott. Vasárnaponként templomba jártak, szépen éltek.
Márk fél áron adta, amit a szupermarketek konténereiből szedett ki. Azokkal házalt. Az áruházláncoknál ügyeltek rá, és szigorúan mindig kidobták azokat a termékeket, amik másnap lejártak.
Márk nem is titkolta, hogy azokat árulja: zöldségeket, tejtermékeket, sajtokat, szóval mindent. A tónál szerezte az egyéni megrendeléseit ismerkedés közben. Az NSZK-ban divat volt, hogy filippin nőt vesznek el feleségül, neki is az volt.
Horst-tal a Fülöp-szigetekre jártak szabadságra. Egyik alkalommal hozta magával a húszéves Vangie-t. Ingyencselédnek szánta, mert abban a tudatban volt, hogy ezek a nők alázatosak, csak a férjük kegyeit keresik. Olyan feleséget akart, aki otthon kezes, nem szól vissza. Semmibe vette őt mások előtt is, ugráltatta, tényleg azt gondolta, hogy ezt a nő kultúrájában így csinálják, hogy neki ez a természetes. Nem szerették Márkot ezért.
Évánál egy orvosi vizsgálat során tavaly vették észre, hogy folt van a tüdején. Nagyon köhögött. Az is kiderült nem sokkal később, hogy májcirrózisa van és a daganat a tüdejében már onnan áttét. Haza jött Magyarországra. A nagynénje már meghalt, az anyja felköltözött Dömsödről a Fővárosba, nála lakott az angyalföldi lakásban. Egy budakeszi tüdőszanatóriumba járt kemoterápiára. Eladta azt a lakást, amit az Oszkár vett, annak az árából vásárolt a Lehel térnél egy panelt, ugyanúgy másfél szobásat, ahol ugyanúgy élt, mint kint az NSZK-ban. Ivott, macskázott, és kezelésre járt.
Tamáshoz nem, mert ő már meghalt.
Ebben az időszakban találkoztak újra harminc év után anyámmal a Lehet téri piacon. Hallgattam őket, kérdezgették egymást, mi van a többi lánnyal, akikkel akkoriban Tamásnál összejártak. Éva félévenként felhívta egyiküket, másikukat, akinek tudta a telefonszámát, ezért volt valamennyire képben róluk.

Nóra Bagdadba ment férjhez. Egy belvárosi táncos helyen ismerte meg az ügyvéd Ismailt, összeházasodtak, majd Irakba költözött vele. A szép szőke nő szerette a budapesti pezsgést, odakinn ez nem volt. Kiderült, hogy a férfi nagyon gazdag és már van három felesége törvényesen, ő negyedik. Tudta, hogy neki lesz a legkevesebb szava a dolgok menetében, a tiszteltet meg kell adnia, a gyerekeket közösen nevelik, ő egy fiút szült, a kis Abdult.
Kötelezően viselnie kellett a csadort. A hatalmas házban minden asszonynak külön lakrésze volt, neki is, ahol unatkozott egész nap, tévét nézett és whiskyt ivott. Alkoholista lett.
Szeretőre semmi esélye nem volt, ott a házasságtörést megkövezéssel büntették. Szétunta magát. Nem mehetett sehová, mert Abdul születése után nem sokkal kitört a polgárháború és menekülniük kellett azoknak, akik nem értettek egyet a Saddam Hussein rezsimmel. A diktatúra üldözte őket. Hollandiában telepedtek le, szerencsére gazdag volt a férje, így tudtak egy másik országban új életet kezdeni. Nórának akkor nyílt ki a világ: elhagyta a férjét, hozzáment egy helyi vállalkozóhoz és úgy él, ahogy eddig is szeretett volna. Jómódban, szabadon.
Rita egy holland drogdílerhez ment feleségül, ritkán látogattak haza Magyarországra. Dolgozott, pontosabban kurválkodott, jól éltek. Ha néha összevesztek, olyankor a lelépett bulizni. Panaszkodott, hogy a férje rideg, jobb vele drogozni, mint szeretkezni. Nyitottak egy társkereső irodát.
Zsuzsa Norvégiában él a férjével, gazdaságot vezetnek, teheneket tartanak a farmjukon. Van két fia, már nagyok, segítenek ők is. Zsuzsa is unatkozott azon kívül, hogy állandóan dolgozott. Messze környéken nem volt ott semmi szórakozási lehetőség, de még ház sem. Kilométereket autózott, hogy a szomszéddal beszélhessen.
Szilvi Svédországba ment ki Imréhez, aki verte, ezért elváltak. Egy gyerekekük lett, az Imruska. Aztán egy nonstop kisbolt tulajdonos töröknek lett a szeretője. Alkoholtilalom volt az egész országban, ezért a Stockholmtól kétszáz kilométerre lévő kisvárosból eljártak péntekenként arra a kompra inni, amely a kontinens és a Skandináv-félsziget között ingázott, mert közigazgatási határon kívül esett és ott már nem volt érvényes az szesztilalom. A török után sokáig nem volt senkije, aztán ahová az Imruska járt, ott tetszett meg az óvónőnek. Az sokáig csak stírölte Szilvit, majd egyszer csak kiment hozzá családlátogatásra, először barátkoztak, aztán jött a szerelem. Együtt éltek pár évig, aztán a nő elhagyta, mert megüresedett a kapcsolatuk. Szilvi ápolási szerződést kötött egy idős svéd nővel, így lett munkája. A gyermeke megnősült, az ő gyermekét is Imrének hívják. Az öreghölgy még él, jól elvannak.
Éva pontosan tudta, hogy alkoholista, és azt is, hogy az iváson kívül nem akar mást. Talán ő volt az egyetlen tudatos nő a többiek közül. Ha ez nem is pozitív, akkor is tetszett benne, hogy semmi porhintés: vállalja.
A történetekben az a közös, hogy ezek a lányok elpazarolták az életük egy részét, vagy teljesen. Egy biztos: magányosak, elszeparáltak voltak külföldön. A budapesti élet pezsgése mindenkinek nagyon hiányzott. Rengeteget dolgoztak Magyarországon kevés bérért, egy jobb, minőségibb élet reményében mentek ki nyugatra, ahol a férfiak jól kerestek: általános volt, hogy az asszonyok háztartásbeliek, nem kellett dolgozniuk. Éva és a barátnői az álmaikat kergették. Nyugaton jól éltek, de megölte némelyiküket az unalom, a honvágy és az, hogy kívülállók maradtak egy idegen kultúrában. Ezen nem változtattak még akkor sem, amikor már nem büntették a disszidálást. Vajon miért nem? Azon gondolkodom, hogy én sem találom a helyem, mióta eljöttem Mexikóból. Visszagondolva anyám sem találta és senki sem az Éva barátnői közül.  Hiába, röghöz kötöttek vagyunk! A hely, ahol születtünk, fontos: ez tagadhatatlan.
Éva történetének vége: megismert egy német férfit a Margit-hídnál egy kávézóban, azzal kavart, ami abból állt, hogy a pasi felment hozzá és együtt ittak. A pasi impotens volt, nem dugtak, de jó barátok voltak. Éva azt mondta: minek tegye le az alkoholt, ő már úgy is meg fog halni, de Péter halt meg egyik pillanatról a másikra. Agyvérzést kapott, kómába esett és másnap reggel már nem élt. Éva a kedvenc virágát: a kék nefelejcset vitt a kápolnába, ahová az urnáját falazták. Két hónap múlva ő is meghalt. Májusban született, de azt már nem élte meg. Az anyja Dömsödön temettette el az apja mellé. Ott voltunk, anyám zokogott a temetésén. Sírtam én is.
Hálás vagyok neki, a történetei megmutatták az utat, mit kell tennem: hazaköltöztem Mexikóba.

Ságvári Endre antifasiszta mártír halálának 71. évfordulóján 2015. július 27-én az egykori fegyveres harc helyszínén megemlékezéssel egybekötve Libik György díjjal tüntette ki Tamás Gáspár Miklós (TGM) filozófust a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete.  (Remiz Kávéház, 1021. Budapest, Budakeszi út 5.) A Társaság 2012-ben, Dr. Donáth Ferenc elnök ötlete nyomán alapította a Díjat, Raoul Wallenberg munkatársaként, Ságvári Endre harcostársaként, a bátorságáról híres sportoló emlékére. A díjban azok részesülnek, akik a szabadságért, és a demokratikus újrakezdésért kockázatot vállalnak, szembeszállnak az erőszak, a rasszizmus, a diktatúra képviselőivel. A díjátadáson részt vett az 1956-ban Párizsba emigrált és húsz éve hazatelepült Libik André filmproducer – Libik György öccse – és Barok István a szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium testnevelő tanára is. Az eseményen elhangzó verseket Zsolnai Júlia válogatta és adta elő. TGM laudációját pedig Dalos György, a kiváló két-nyelvű író tartotta. A korábbi díjazottak Andrassew Iván író -, publicista, Csillag Ádám alternatív Pulitzer díjas dokumentumfilmes és Szele Tamás újságíró voltak.

Dr. Donáth Ferenc a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének elnöke a kitüntetéssel kapcsolatban elmondta: „Tamás Gáspár Miklós díjazásával prezentáljuk, hogy nem csak elnyomó, despota személyek fémjelzik a magyar kommunizmust, hanem demokraták is az emberi szabadság és egyenlőség igényével.  TGM demokrata volt akkor is, amikor a Kádár-korszakban ellenzéki értelmiségiként aránytalan küzdelmet folytatott a szovjetek által irányított magyar szocialista vezetéssel. (1985-ben résztvevője volt az ellenzéki csoportok monori találkozójának.) TGM demokrata volt akkor is, amikor a Rendszerváltás lehetőséget adott a nyugathoz csatlakozni. Demokrata ma is, amikor a kommunizmus eredeti eszméi mellett továbbra is hangsúlyozza a szabadság és egyenlőség jelentőségét.”

Dalos György és TGM – Láng Judit pillanatfelvétele

TGM LAUDÁCIÓJA – DALOS GYÖRGY BESZÉDE:
„Kedves barátaim! Hadd kezdjem az elején, mint a népmesékben. Volt egyszer egy rendszer és volt néki egy ellenzéke. Ez az ellenzék nem indult az egyébként mintaszerű rendszerességgel megtartott, bár némileg párthiányos országgyűlési választásokon, székháza se volt, központi lapja pedig átlag három és félhavonta jelent meg, gyatra kiviteléhez képest elég borsos, hatvan forintos egységáron. Az ellenzék tevékenysége nagyjából a rendszer mindennapos bírálatában nyilvánult meg, amely egyúttal a hozzá tartozók vagy vele rokonszenvezők stabil rossz közérzetét is szinten tartotta. Népszerűsége nem terjedt ki a lakosság széles köreire, a felmérések szerint 0,01 és 0,02 százalék között ingadozott. A rendszer olykor őrizetbe vételekkel, házkutatásokkal, publikációs és utazási tilalmakkal igyekezett korlátozni növekedését, de akkor már leginkább önmagával volt elfoglalva s talán sejtette, hogy a csődtől adott esetben a kétharmadot toronymagasan meghaladó többsége sem menti meg.
Az ellenzék közben élte saját életét házibulikon, repülőegyetemeken, SZETA koncerteken, virtuális értelemben pedig a 19, 25, 31, 41 és 49-es rövidhullámon. Egységesnek a legjobb akarattal sem lehetett nevezni őket, voltak köztük ötvenhatosok, Lukács-tanítványok, balszéliek, konzervatívok, metodisták, reform- és antikommunisták. Egyébként sem mindenki evett a másik tenyeréből, de egy valami összetartotta őket: elutasították az éra kedélyes lefojtottságát, az első és második tévéprogram, a „Kék fény” és az „Önök kérték” csalóka pluralizmusát, s ennyiben liberálisoknak is mondhatjuk őket, bár ez a fogalom megtévesztő, mert nem világnézetet, hanem a szabad lélegzetvétel igényét jelentette. Különben – hadd beszéljek immár többes szám első személyben – paradicsommadarak voltunk abban a világban példának okáért azzal a rögeszménkkel, hogy a határokat nem megváltoztatni, hanem megszüntetni, fölöslegessé tenni kell, vagy, hogy a szociális igazságosságot diktatúra nélkül is lehet gyakorolni. Mindenesetre bátrabban gondolkodtunk akkor, mint ahogyan beszéltünk, ma viszont merészebben beszélünk, mint gondolkodunk.
Élénken él bennem az a pillanat, amikor Tamás Gazsi megjelent a mi értelmiségi beltenyészetünkben. Nem is megjelent, hanem betoppant és hozta magával a kolozsvári magyar intelligencia világpolgárságát, amely az ottani szűkös körülmények dacára tágabbnak, nyugatosabbnak tűnt a hazainál. Kornis Mihály lakásán találkoztunk, én éppen egyhónapos nyugat-németországi turistautamról tartottam negyven-ötvenfős hallgatóság előtt beszámolót, kitérve egyebek között az ottani baloldal bonyolult rétegződéseire. Megvallom, jólesett, hogy tátott szájjal hallgattak, mindaddig, míg Gazsi meg nem szólalt. Ő ugyanis kegyetlenül helyreigazította némely tárgyi tévedésemet és szemlátomást otthonosabban mozgott a témában, mint én, noha Romániát nyugati irányban eladdig pillanatra sem tudhatta maga mögött. Nyomasztó ismeretanyaga nyilvánvalóan a romániai rezsim hermetikusnak szánt információs zárlatára reagált, de aki járt arra felé, azt is tudta, hogy a mienkétől eltérő világképpel van dolga. Tamás Gazsi, Tóth Sanyi bácsi Aradi Jocó, Balla Zsófi, sőt, tegyük hozzá halálmegvető bátorsággal, Szőcs Géza is másként írt olvasott és gondolkodott, mint a pesti másként olvasók, írók és gondolkodók.
Gazsi például akkortájt a klasszikus anarchizmus híve volt, s engem is erre biztatott, de góbémódra, románoktól átvett franciás könnyedséggel elegyített ideológiát, ízlést és humort. Ezt tette később is, brit konzervatív vonzásokhoz igazodva, sétapálcás parlamenti képviselőként, s ezt teszi ma is, amikor a kilencvenes évek elején általa édesbúsan elbúcsúztatott baloldalnak hovatovább egyedüli közírója. A doktrínák és előszeretetek olykor ma is módosulnak nála, egy-egy jó poén kedvéért kész bármely általa is képviselt nézetet elsöpörni, ám a habitusa, az idegrendszere szüntelenül radikálisan balra húzza. Nézeteit harciasan, olykor tanáros szigorral képviseli, soha meg nem feledkezve az ellenfél stilisztikai és nyelvtani hibáinak kipécézéséről. Olyannyira, hogy még én, mint régi jó barát is szorongva tévelygek az „amely” és „ami”, használata között, kétszer is meggondolom, hogy papírra vessem-e az „egy” névelőt, az „azzal” szócska helyett pedig spontán módon „avval-t írok”, mert valószínűnek vélem, hogy ha senki más, ő biztosan elolvassa, ízekre szedi gyarló szövegemet.
No de vissza a látszólag forró kásaként kerülgetendő baloldalisághoz! Itt többről és másról van szó, mint eszmerendszerről. Ami ugyanis valamikori közös álmunkból lett, annak megéléséhez manapság már-már fizikai bátorság, egzisztenciális kockázatvállalás szükségeltetik. Olyasféle, még ha hétköznapibb is, mint Ságvári Endréé volt, akinek nevét mostanában szorgos kezek távolítják el lakóházak és intézmények faláról, vagy Libik Györgyé, akinek emlékdíját most adtuk át Tamás Gáspár Miklósnak. Gratulálunk!”

LIBIK ANDRÁS, KALANDOS ÉLETÚTJA
André hat földrész hetvenegy országában járt. Oknyomozó riporterként és filmproducerként sokszor került életveszélybe. Élt Magyarországon kívül Svájcban, Franciaországban, Nigériában és Németországban. Megismerte Hollywoodot és beszélgetett a Harmadik Birodalom főszereplőivel.
A kíváncsiság hajtotta, amely szerinte a legfőbb erény.
LIBIK ANDRÉ VISSZAEMLÉKEZÉSE LIBIK GYÖRGYRE:
„Libik Gyuri 1919-ben született, nálam tizenhárom évvel volt idősebb. Fiatalon kalandozott – több gimnáziumból kirúgták, aztán beállt a műegyetemre gépészmérnök hallgatónak.
Imádott síelni. Akkoriban ezt a rendkívül elit és drága sportot csak azért engedhette meg magának, mert apánk gazdag üzletemberként finanszírozta a sportkarrierjét. Nagyon jó síelő volt, két olimpián is indult a magyar válogatott csapatában.
Rózsadombon volt a villánk, a Fillér utca és a Bimbó út sarkán, pont szemben a Dréher kastéllyal. Gyuri az erdélyi hegyekbe járt felkészülni a versenyekre, ahol 1942-ben megismerkedett egy nagyon csinos, szintén fantasztikusan síelő kislánnyal, akit úgy hívtak, hogy Szentgyörgyi Kornélia. (Nellinek szerette, ha szólítják.) Ő volt Szentgyörgyi Albert egyetlen lánya. Udvarolt Nellinek, aztán elvette feleségül. Albi bácsi a házasságba nem csak hogy beleegyezett, hanem nagyon örült neki, szerette Gyurit: ő is síelt, ha nem is olyan fantasztikusan, mint az én drága testvérem.
A bátyám 1943-ban belépett a kommunista pártba, és fegyveres ellenálló lett belőle. Én magam láttam kézigránátot, pisztolyt nála. Egy akciójáról is tudok: a Gellért szálló előtt volt egy német légelhárító ágyúállás, amit felrobbantottak. Tudom, maradt még légelhárító ágyújuk a németeknek, de Libik Gyuri megcselekedte, amit megkövetelt a haza.
Szentgyörgyi Albertet személyesen Hitler ítélte halálra: Albi bácsi bujkált, így lakott egy darabig nálunk is a rózsadombi villánkban. De lakott ott Major Tamás, Kállai Gyula a későbbi miniszterelnök – a becenevén, Gyufa. A bátyám természetesen ismerte Donáth Ferencet, Kádár Jánost is, de ő inkább magányos harcosként dolgozott, bár tagja volt egy ellenálló csoportnak. Életveszélyben volt, ez kétségtelen. Majd jött a felszabadulás. A bátyám akkor eltűnt, nem tudtuk mi van vele.
Mi Rózsadombon éltük át az ostromot: édesapám idejekorán csináltatott egy bunkert a kertben, ott dekkoltunk szerencsére, mert bombatalálatot kapott a villánk.
Bejöttek az első oroszok, szedett-vedett állapotban érkeztek, rémesen néztek ki. A Wehrmacht öltözékét Hugo Boss tervezte, fess egyenruhák voltak, nem úgy, mint a szovjet hadsereg katonáié.  A Porsche tervezője is személyes jó barátja volt Hitlernek és Messersmith is náci professzor volt. Ilyen idők voltak. Ettől még a Porsche nagyszerű autó. Ez akkoriban a többség számára normális hozzáállás volt a nácikhoz, de azért akadt, aki nem volt ilyen.
Az utolsó német választásokon, amely akkor nem volt szabad választás, mert nem vettek részt rajta a kommunisták, már két hónapja Hitler volt a kancellár. Hat és fél millió német Hitler ellen szavazott, csak hát sajnos sokkal több mellette. A II. Világháború alatt több mint kétmillió nem zsidó német fordult meg a koncentrációs táborokban. Ővelük azért jobban bántak, mint a zsidókkal, a cigányokkal, vagy akár az orosz hadifoglyokkal, de azért így sem volt egy szanatórium.
Szóval, az ostrom alatt ott voltunk a rózsadombi otthonunkban: az oroszok elszedték mindenkiről a karóráikat, szétverték a rádiót, apám faliképeit bajonettel szétvágták, és agyonverték a szomszédot, mert valaki azt mondta rá, hogy német kém. Majdnem agyonlőtték édesapámat is, csak azért nem, mert az oroszok szerették a gyerekeket: én az apám nyakába csimpaszkodtam és nem engedtem, hogy levegyenek onnan, akkor otthagyták.
Elég volt, ha valakire rámondták, hogy német kém, és már halott is volt. Ezzel együtt 1945 felszabadulás volt. De hát nem kellett volna Oroszországba menni! Semmi keresnivalónk nem volt a Donnál.  Úgyhogy nem lehet az oroszokat hibáztatni, ez a saját marhaságunk volt.
1945 januárjában hallottuk, hogy kitörés lesz a várból, és a rózsadombi házunk pont a németek útjába fog esni.  Úgyhogy elmenekültünk: apámnak volt egy birtoka Nagytétényben, egy kis kúriával, amit a Zsilinszky családtól vásárolt – a Bajcsy csak felvett nevük volt – és gyalog elindultunk oda. Szerencsénk is volt, mert nem sokkal az indulásunk után a Szilágyi Erzsébet fasoron színtiszta magyarsággal megszólított bennünket nagyon kedvesen egy szovjet őrnagy: kik vagyunk, mit csinálunk.
Apám elmondta, hogy Gyuri, Szentgyörgyi Albert veje és a Várbeli kitörés elöl, Nagytéténybe menekülünk. Az őrnagy ismerte és tisztelte Albi bácsit, ezért adott mellénk egy katonát, aki egy darabig elkísért.
Hát nem volt közel Nagytétény, csak egyszer szálltunk meg éjszakára egy kocsmában. Apámnak volt egy kis pénze. Még érvényes volt a pengő, ha nem is ért sokat. Aztán hajnalban a nagytétényi házunk előtt megállt egy szovjet katonai teherautó, kiugrott belőle a bátyám: nyomás fel a kocsira mondta, megyünk Szegedre az apósához, Szentgyörgyi Alberthez. Apám, nem akart jönni, mert itt volt az irodája, az üzlete, csak én ültem fel a kocsira.
Tehát lementünk Szegedre Albi bácsihoz. A bátyám akkor Vas Zoltánnal dolgozott, majd Gerő Ernő titkára lett. Gerő akkor közlekedési miniszter volt, és sok nyelvet beszélt, de a bátyám még többet. A vasúti mozdonyokat, vagy a németek, vagy az oroszok, elvitték a háborúba, ezért Gerő és a bátyám együtt mentek Párizsba, ahol az amerikaiaktól megkapták a híres 424-es mozdonyokat: ezekkel kezdett el újra a MÁV működni. Az amerikai mozdonyok jók voltak és sokáig szolgáltak még.
Gyuri ezután gépészmérnökként dolgozott, majd nagyon okosan elmenekült Ajkára. Ez akkor egy szovjet vállalat volt, és a vezérigazgató nem engedte be az ÁVH-át. Amíg jó a termelés kussoljatok, addig nem érdekel, hogy ki itt a titoista, meg a diverzáns, tessék dolgozni! Őt nem érdekelte csak a termelés. Az Államvédelmi Hatóság nem mert egy kukkot sem szólni, mert ugye szovjet az igazgató elvtárs.
Majd kitört ’56, és a bátyám ott volt a parlamentben: Gyuri jól ismerte még régről Vásárhelyit, Losonczit, Haraszti Sándort és a többieket. Komoly munkaerőhiány volt, mert a titkárnők nem tudtak bejárni, dolgozni – nem volt közlekedés. Ott akkor csak csupa tábornok volt, közkatona nem nagyon. A bátyám fogalmazta meg a „Semlegességi nyilatkozatot”. Benne is volt az ENSZ-jelentésben, csak elírták a nevét Liebiknek. Így volt rajta a plakátokon. Ez volt az egyik első plakát, melyet a forradalmi Budapesten október 23-án, 24-én sokszorosítva kiragasztgattak.
Gyuri novemberre végiggondolta, hogy jó lesz lelépni az országból, mert a kötélen fogja találni magát – valószínű, hogy így lett volna. De igazán maradt volna még. Mondom, elment az eszed?
A lényeg, hogy a bátyám még maradt itthon, én meg úgy tudtam elmenni nyugatra, hogy a TEFU vezérigazgatója (Teher – Fuvarozó Vállalat) Martis Béla nevű régi ellenálló kommunista volt, egy nagyon derék, végtelenül segítőkész pasi. Édesapámat elhelyezte anyagbeszerzőnek, ami arisztokratikus állás volt akkoriban. Azt mondta Martis Béla, édesapám is ott volt akkor: Andriska, megy egy teherautó Győrbe, fel tudlak rá ültetni benneteket a haveroddal, (Szilasi Gábor) ott aztán már csináld, ahogy akarod. Mondom, jó.
Tizenhárom dollár volt a cipőmben, egy dollárosokban. Megérkeztünk Győrbe, egy lövés sem esett odáig és a Gábor kérdezte, hogy mit csináljunk. Mondom, először is bevásárlunk: nyitva voltak az üzletek, november 21-et írtunk. Bevásároltunk pár üveg vodkát, cigarettát, meg ilyesmit, még volt egy kis forintunk.  Kimentünk a pályaudvarra, ott várakozott néhány taxi, odamentem az elsőhöz, kérdem, szabad? Természetesen. Hova tetszik parancsolni? – és lecsapta az órát. Mondom a határra. Az arcizma nem rándult. Beültünk, elindultunk. Mikor megállítottak bennünket a járőrök, kiadtam egy üveg pálinkát, vagy egy karton cigarettát, és már szalutált is, mentünk tovább. A határtól kétszáz méterre állt meg a taxi, kifizettük, aztán megfordult és ment tovább a következő fuvarért.
Németkeresztesnél volt egy paraszt, akinek a szobájában már gyülekezett pár ember. Azt mondta: ideadni minden értéktárgyat! Átviszlek benneteket éjfélkor. Odaadtunk minden értéktárgyat, kivéve az édesapámtól tizennegyedik születésnapomra kapott Omega órát. Ma is meg van. A fiam hordja. De minden mást odaadtunk, a töltőtollamat is. Azt mondja: az órádat is! Mondom, azt nem. Akkor nem viszlek át. Akkor nem viszel át, és vissza mindent. Rohadt városi zsidó, meg mit tudom én még hogyan káromkodott, de átvitt. A bátyám pedig úgy jutott ki az országból, hogy elment az olimpiai válogatottal síelni Zakopanéba 1957 márciusában. Meghívták a lengyel síelők. Én akkor már Párizsban voltam, és írt nekem egy levelet, amiből csak egy mondatot ragadok ki: „…a lengyelek csodálatosan viselkednek, odaadnák az utolsó ingüket is, ha volna nekik.”
Aztán Varsóban bement a svéd követségre, és miután egy darabig az illegális kommunista párt és Wallenberg összekötője volt, egy pár napig Wallenberg sofőrje is, így ismerte Per Anger urat. A lengyelek felrakták Gdańskban egy svéd hajóra mindennemű okmány nélkül: a svédek azonnal befogadták és villámgyorsan állampolgárságot kapott, pedig egy árva szót sem beszélt a nyelvükön.
Amikor az én derék bátyám 1995-ben meghalt, akkor Per Anger svéd külügyi államtitkár búcsúztatta el. Ott volt a nagykövet is. Magyar részről Vásárhelyi Miklós búcsúztatta. Aztán fölmentünk a normafához, ahol először síelt, és szétszórtuk a hamvait: ez volt a végakarata.”

Láng Judit pillanatfelvétele

Barok Istvánt a szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium testnevelő tanárát azért hívta meg a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete (NITBSZ) a megemlékezésre, mert egy jobbikos képviselő Szávay István, meg akarja változtatni az iskola nevét, ahol testnevelő tanárként dolgozik.  Szávay írásbeli kérdéssel fordult az emberi erőforrások miniszteréhez, Balog Zoltánhoz: miként lehetséges az, hogy máig Ságvári Endre kommunista rendőrgyilkos nevét viseli a Szegedi Tudományegyetem egyik gyakorlógimnáziuma.

Ságvári Endre számára „az írás, a verselés, az irodalom szeretete igazán fontos volt az ifjú számára. Kapcsolatba került jeles írókkal, költőkkel is, így például Tersánszky Józsi Jenővel és Rejtő Jenővel. De ekkortájt ismert meg olyan fiatalokat is, mint a későbbi jeles politikus-történész Donáth Ferenc, aki politikai érdeklődésére nagy hatással lett. Ságvári sokat olvasott. Arra törekedett, hogy felmerülő kételkedéseit, gondolatait másokkal is megossza, szóban és írásban egyaránt. Olvasmányai sorában kivételes helyet foglaltak el a különféle hitéleti-vallástörténeti, világnézeti művek. A Bibliát is forgatta. Amikor mindezeket elolvasta, rádöbbent, hogy neki a körülötte lévő világ megértése, jobbítása, az emberek segítése a legfőbb szándéka: elgondolkodott azon, hogy talán nem is írónak kellene lennie, hanem gyógyítónak, orvosnak, vagy valami ilyesminek.” – írja Kerecsényi Zoltán. („Aki segített elűzni a sötétséget”, Népszava, 2015. márc 7.)
EGY KORABELI RENDŐRI JELENTÉS RÉSZLETE
„Folyó év július hó 27-én 19 óra 45 perckor a csillaghegyi nyomozó csoportnál szolgálatot teljesítő Cselényi Antal detektív, Kristóf László és Palotás Ferenc csendőrnyomozók, hosszú megfigyelés után, Budapest területén nyomára jutottak dr. Ságvári Endrének, aki már mintegy hét éve földalatti baloldali szervezőmunkát végzett és vezetett.
Nyomon követték és a XII. ker. Szép Ilonai villamosvasúti kocsiszín mellett levő Nagy Béla-féle cukrászdában egy állítólagos Szabados nevű kommunista társával figyelés alá vették, majd őket elfogni igyekeztek.
Elfogásuk után motozás, illetve bilincselés közben dr. Ságvári Endre, aki izmos férfi, hirtelen dulakodni kezdett és a szomszéd asztalon lévő aktatáskájához kapott, onnét önműködő pisztolyát előrántotta és rögtön tüzelt.
Lövéseivel Cselényi Antal detektívet a jobb vállán, Kristóf László csendőrnyomozót a jobb combján súlyosan megsebezte, míg a hatósági közegek segítségére siető Pétervári János rendőrőrmester gépkocsivezetőt haslövéssel életveszélyesen találta.
A lövések leadása után dr. Ságvári Endre a helyiségből kimenekült, de a Palotás Ferenc csendőrnyomozó és a sebesülten utána futó Cselényi Antal detektív lövéseitől eltalálva holtan összeesett.”
A SZEGEDI OKTATÓI HÁLÓZAT ÁLLÁSFOGLALÁSA
„Mi, az Oktatói Hálózat szegedi csoportjának tagjai, egyetemi oktatók, bár korábban nem feltétlenül éreztük kötelességünknek az ügyben való megszólalást, a Professzorok Batthyány Körének pontatlanságokat tartalmazó, a szegedi polgárok többségének véleményével nyilvánvalóan szembemenő és az egyetem vezetését az eddiginél is nehezebb helyzetbe hozó állásfoglalását követően mégis nyilatkozatot kívánunk kiadni.
1. Ellentétben azzal, amit a Kör nyilatkozatának 2. pontja állít, a törvény egyáltalán nem fogalmaz egyértelműen a kérdésben. A Ságvári Endre Gimnázium ugyanis nem az önkormányzat tulajdonában álló közintézmény, hiszen alapítója és fenntartója az intézményi autonómiával rendelkező Szegedi Tudományegyetem. Mivel a SZTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziuma egyik olyan törvény hatálya alá sem tartozik, amely az Akadémiának az önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tekintetében véleményezési hatáskört biztosít, pillanatnyilag egyáltalán nem világos, kinek van joga kezdeményezni a névváltoztatást.
2. A sokat emlegetett akadémiai történész-bizottság állásfoglalása egyfelől nem egyértelmű, hiszen interpretálható úgy is, hogy nem a tiltott, hanem csak a nem ajánlott („tűrt”) kategóriába helyezte Ságvári Endrét; másfelől pedig, mint arra több értelmező rámutatott, mivel a névadó nem vett részt közhatalom gyakorlásában, s nem vett részt önkényuralmi rendszerek kiépítésében vagy működtetésében sem, a bizottság voltaképpen a saját szabályrendszerével ellentétes módon járt el Ságvári Endre diszkvalifikálásával.
3. A PBK szerint bár érthető a diákok és öregdiákok nosztalgikus ragaszkodása a névhez, az iskola közösségi szellemisége egy esetleges átnevezés után is változatlanul tovább élhet. Viszont a város közvéleménye máshogy gondolja: elsöprőnek tűnik a szegedi polgároknak a tradícióhoz való ragaszkodása, márpedig ezt a döntéshozóknak aligha érdemes figyelmen kívül hagyniuk.
4. A PBK szerint Ságvári Endre személye megosztja a társadalmat, de megosztja a kormányzat sajátos emlékezetpolitikáját szolgáló emlékművek felállítása is. Vajon a német megszállás Szabadság téri emlékműve kevésbé megosztó? Az oktatási és kulturális élet támogatásában kétségtelenül nagy szerepet játszó Klebelsberg Kuno tiszteletéből következik-e a Horthy-rendszer követendő példaként való beállítása?
5. A Ságvári Endre életével és halálával kapcsolatos vita legfontosabb tanulsága az, hogy csak a komplex történeti esemény brutális leegyszerűsítésével lehetséges az iskola névadóját lesztálinistázni. Senki nem állíthatja bizonyossággal, hogy a szociáldemokratából kommunistává váló antifasiszta ellenállóból – ha a német megszállás kollaboráns csendőrei nem ölik meg – szükségszerűen a második világháborút követően kiépülő önkényuralmi rendszer építője lett volna. Annyit tudunk róla, hogy bátran ellenállt egy olyan rendszernek, amely magyar katonák százezreit háborúba, magyar polgárok tömegeit pedig haláltáborokba kényszerítette. A helyzet bonyolult voltát érzékeltetendő érdemes végül megjegyezni, hogy a sokak által bírált – tehát igen megosztó – Alaptörvény preambuluma is azt állítja, hogy 1944. március 19-én Magyarország elvesztette önrendelkezését, márpedig ezen értelmezés szerint a Ságvárit letartóztatni kívánó csendőrök sem képviselték inkább a törvényes rendet, mint ellenfelük.
Az Oktatói Hálózat szegedi csoportja kiáll a Gimnázium nevének megtartásáért és a felszólalók mellett.”
DR. DONÁTH FERENC ÁLLÁSFOGLALÁSA
„A marxista hagyománynak van egy ága, mely szenvedélyesen kutatja az emberi felszabadulás lehetőségeit. Ez a tradíció a kapitalista piacgazdasággal és a polgári képviseleti demokráciával nem a központosított államgazdaságot és az egypárturalmat állítja szembe, hanem a nép demokratikus ősszerveit, amelyek egyszerre kínálnak alternatívát a termelés tőkés viszonyaival és a parlamentáris demokráciával szemben. A társadalom forradalmi átalakulását nem egy hierarchikusan szervezett párt erőszakos hatalomátvételeként gondolja el, hanem spontán népi mozgalmak műveként, a forradalmi néphatalom szerveinek konszolidálódásaként. E hagyomány épült 1918-ra, 1945-re és 1956-ra. Személyek, akik ezt képviselték, pl Haraszti Sándor, Losonczy Géza, Weishaus Aladár, Donáth Ferenc, ültek Horthy, Rákosi, Kádár börtöneiben. Emléküket, és gondolataikat nem a hatalom, hanem az egyes emberek őrzik meg. Ságvári Endre is közéjük tartozott volna, ha korai halála nem vágja el életét fiatalon.
Szeged legjobbjai (Az iskola dolgozói, a tanulók szülei, illetve szimpatizánsai) kiálltak Ságvári Endre eszmeisége mellett: ezt deklarálták nyilatkozattal, petícióval, nyílt levéllel, tüntetéssel. Állásukat sem féltve a kormány fogdmegeivel feleseltek, azzal a tiszta emlékezettel, és a közös nyelvvel, amelyik hősnek tartja a hőst, és elnyomónak az elnyomót. Legyünk méltók a szegediekhez, és hajtsunk fejet Ságvári Endre emléke előtt!”

 „Nem megy semmi –, napok óta nem keresek, megfagyok itt: ma még nem volt üzletem, csak egy francia, de az sem jött össze, mert nem csinálom gumi nélkül. Ki akar betegséget kapni? Vannak, akik megcsinálják úgy is! Rontja az üzletet a sok ostoba kurva! Azok pörögnek, én meg idefagyok, nem visznek. Sok nekik, amit kérek. De hát, mit akarnak ezek, hogy ingyen? Ingyen persze, az kéne nekik, – hogy nyalják ki! Nincs pénze az embereknek.”

Kati a Nyugati Pályaudvar aluljárójában ácsorgott, mikor összefutottunk. Valamikor együtt jártunk általános iskolába, a szülei Szabolcs megyéből jöttek fel a Fővárosba, az apja kubikusként dolgozott, az anyja meg takarított egy gyárban. Kati nem titkolta, hogy prostituált. Érdekelt, hogy mi van vele.
– Régebben jó volt –, folytatja –, a szobáztató sem volt messze a Rákóczi tér sarkától, ahol stricheltünk: most nincs ott senki –, nem lehet rodázni sehol, – csak az Ildi áll a Kató kapujában. De egy idióta nő az! Szőke. A Balogék futtatják.

A Maya, aki mellett rodáztam akkoriban nem halt meg, ahogy híre ment mostanában, hanem a pasi, akivel elment üzletbe, kidobta egy építkezés második emeletéről. A meszesgödörbe esett, ott feküdt három napig koponyaalapi töréssel mire megtalálták. Eltört a keze, meg a lába is, majdnem megfagyott. Helyrejött, de nem normális. Elmebeteg lett, tökéletes őrült. Láttam a minap: kopasz, nagyon csúnya és olyan büdös, hogy ihaj. Öreg csöveseknél lakik, könyörög két deci borért, hónapokig nem fürdik. Huszonöt éve gyönyörű volt: magas, karcsú, barna haj, macskaszem, vastag száj, babaarc. Igazi szépség. Rászokott a heroinra, aztán alkoholista lett, most meg így járt.
Megőrült, forgott a szeme, amikor találkoztunk. Kiabált: Kati! Kati!
Mondom, itt van ötszáz, Maya, ne haragudj, sietek, és ott hagytam. Nem jó ez így. Azon gondolkodom, hogy kimegyek megint külföldre: itt pusztul le minden.
A múltkor mondta egy lány, hogy ő Bécsbe jár. Ismer egy montenegrói nőt, aki az osztrák férjével négy-öt lakást bérel, mindegyik többszobás. Stúdiónként három-négy lány dolgozik, mindenkinek van külön szobája, ott is laknak.
A francia húsz euró, dugással együtt ötven, az extrák ezen felül vannak. Minden pénz fele a tulajé.
Hirdetéseket adnak fel a helyi lapokban és internetes szexportálokon, erre jönnek a kuncsaftok.
Délelőtt tíztől kell kinn ülniük a lányoknak a Stúdió halljában.
A szobákban nincs, de ez a helyiség be van kamerázva, meg van egy a bejárati ajtó fölött kívülről is, hogy a tulajok lássák monitoron, kinek, mikor és hány üzlete van. Itt laknak a környéken nem messze ők is, a kamerák oda vannak bekötve.
Ott ülnek a lányok, amíg van üzlet, akár hajnalig és másnap tíztől megint. Állítólag jól keresnek. Majd veszek olcsón valami laptopot, ahogy ők is, és lógok a neten, amíg nem jön valami üzlet.
Napközben dél körül kimehetnek egy órára kaját venni: be kell tartani az időt. Ja, és nekünk kell takarítani. Aki olcsóbban megy el, vagy nem használ gumit, azt azonnal kirúgják, mehet. Háromhetente kötelező orvosi vizsgálat van. Havonta egyszer egy hétvégére jöhetnek haza Budapestre, persze minden hétvégén csak egyvalaki, hogy ne maradjon üresen a stúdió.
Voltam már Dél-Spanyolországban is pár éve, de szöknünk kellett a barátnőmmel, mert a bár tulaja nem akart elengedni, de fizetni sem. Komoly volt, mert a repcsire is úgy szálltunk fel, hogy bújkáltunk előle. A tranzitba már nem mert utánunk jönni, de amíg vártuk az indulást, az ciki volt. Végül is nem lett semmi, de lehetett volna. Ez a bécsi hely biztonságosnak látszik. Itt nincs átverés: leadod a lóvéd felét, a többi pénzt meg te osztod be és kész. Nézd, már elmúltam negyven, szeretnék már megállapodni. Nem mindegy, hogy mennyi idő alatt keresek annyit, hogy leállhassak végre.

Sikerült végre megvennem egy belvárosi másfél szobás összkomfortos lakást: nehezen szereztem, sokat dolgoztam érte. Szebb, nyugodtabb, mint Pesterzsébeten, ahol eddig laktunk. Egyedül élek: a gyerekek már felnőttek, nem élnek velem.
A nagyobbik fiamnak most született gyereke.
Várjál, megmutatom az unokám! Itt vannak a képek a telefonomban: két hónapos, én segítettem megszületnie a kórházban. Tibike. Nagyon szeretem. Másfél hónaposan több mint hat kiló, óriás baba. Látod, tiszta én vagyok. Kis hájfej! Nagyon szeretem! Három óránként ordít a kajáért és követeli. Ugye, hogy nagyon hasonlít rám? Nézd meg a szemét és az orrát, ugyan az! Megszülettem még egyszer! Hófehér, kék szeme van, hosszú szempillái, nagyon cuki a csepp gyerek. Látod milyen aranyos?
A szülőszobán lepedő-paravánnal elválasztott kis bokszokban a vajúdtak a nők. Az egyikben Anita a menyem, én meg mellette, mint nagymama. Nézem a monitort: zuhan a lány vérnyomása. Elrántottam az elválasztó függönyt, ott ültek öten a bejárati ajtó mellett az ügyeletes asztalnál: kávéztak. Mi csináltok, mondom, van itt valaki, vagy nincs? Esik a menyem vérnyomása. Nem testőrnek jöttem, de mind megdöglötök, ha félórán belül meg nem szül, mert nem bírom már nézni, ahogy szenved.
Ki is nyomták belőle negyed óra alatt. Hát, muszáj volt nekik. Esik a vérnyomás, minden? Százhetvenről, hetvenre? Ez azt jelenti, hogy még egy perc és meghal a menyem. Becsukom a szememet anyuka, nem bírom tovább mondta. El ne aludj, mondom, mert annyi neked! Segíts a babának, nyomjad Anita! Helló, helló, ráztam: be ne csukd a szemed! Nem csukhatta, nyomta ki a gyereket csoró, majd belehalt. Azok meg csak ott ültek, kávéztak: ez meg majdnem meghalt. Még jó, hogy bementem!
Az unokám oxigénhiányos volt és olyan kék, hogy azt hittem néger. Elájultam mikor megláttam: ezt nem bírom ki, beveszek egy Xanaxot. Úristen, megcsalta a fiamat, mit szült ez?
Anita meg kérdezte: szép a gyerek? Hát, mondom, nagyon szép. Elfáradtam lányom, megyek haza és lefekszem. Gondoltam: ez a gyerek nem a fiamé, nem létezik! Sötétkék, vagy néger? Hát, mondom, én inkább alszom. Jézusom, hogy néz ki ez a gyerek? Ahogy nyomorgatták, megkékült. Egy hét múlva fehéredett ki, hogy végre azt mondhattam: világszépe.

El kell jönnöm a házból, ahol lakom, pedig a belvárosban van, úri környéken.
A házmesternek nem tudom mi baja velem, állandóan csesztet. A családja ki akar csinálni.  El akarják tőlem venni a lakásom, az kell nekik.
Két hete megtámadtak a lépcsőházban. A házmester felesége, a lánya, meg a rendőr veje. A negyediken lakom, a liftben ütöttek agyon, ahogy mentem volna fel.
Az öregasszony belesziszegte az arcomba, hogy „Te cigánykurva, nem vagy idevaló.”
Hogy egy ilyen, mint én, ne lakjon ebben a házban.
Hogy történhet ez meg egy belvárosi házban? Hetven kiló vagyok, nem lehet engem csak úgy agyonütni: a rendőr az elektromos sokkolóját belenyomta a szívembe a liftben, pedig már kétszer vagyok újraélesztve. A fejembe is nyomta. Majdnem megbénultam. Kicsit meg vagyok még mindig őrülve.
Nem estem össze. Kitoltam őket a liftből, fölmentem, kijöttem egy klopfolóval, lekiabáltam föntről: ha meg akarsz dögleni, majd akkor jelentkezzél, büdös patkány. Ne hárman gyertek egyre, ne sokkolóval, majd szétverem a fejeteket egyenként a klopfolóval!
Feljelentettem őket. A rendőrség nem intézkedik, mert a házmester veje rendőr a kerületben. Az ügy benyelve, holott a belgyógyászaton voltam nyolc napot, úgy megvertek.

A rendőrségen az ügyeletes tiszt, akinél a rablásról feljelentést tettem, nem intézkedik, mert nem hisz nekem. Tuti benne van a maffiában, úgyhogy őt meg az ügyészségen jelentettem fel. De az ügyészség sem válaszolt a kérésemre, ők nem foglalkoznak az ügyemmel: azt írták, hogy bűncselekmény hiányában az eljárás megszüntetve, meg hogy ismeretlen a tettes.
Milyen ismeretlen tettes, – mondom az ügyészségen a bűnügyi osztályvezetőnek, – egy házban lakom velük! Könyörgöm, Fedor Andrea, a férje File Tibor, és a házmester felesége Fedor Éva. Milyen ismeretlen, mondom, hát miért csinálják ezt? Hol az igazság? Hol van az, hogy „Szolgálunk és védünk?”
Hol van az, hogy egy rablás hivatalból üldözendő?
Nem vagyok egyedül, hála Istennek, mert akkor annyi lenne nekem. Szóltam a fiaimnak, már jöttek is volna, mondták: akkor most megyünk életfogytiglan a börtönbe, de levágom a házmester lányának a karját tőből. A rendőrt, amelyik megsokkolt, azt meg megölöm. Nagy, kigyúrt fiaim vannak! Mondom, ne gyerekek, anya ezt jogilag elintézi. Mármint azt hittem, de nem lehet: egy jogállamban!
Ez a politika, hogy a rendőrség benne van. Kétszer vagyok újraélesztve! Egy beteg asszonyt! És ilyet, hogy sokkolóval és hárman? Csoportosan elkövetett gyilkossági kísérlet! Rohammentővel vittek a belgyógyászatra, majdnem megbénultam azonnal. Nyolc nap volt a Péterffy-ben.
És akkor megkérdezi pofátlanul az ügyeletes tiszt, hogy „Van-e látlelet?” Mondom, nagyobb van: három oldalas zárójelentés van a Belgyógyászat adjunktusától. Hogy nem elég bizonyíték. Maga eldönti? Az ügyészség elfogadja, a bíróság is. Majd maga eldönti?
Miért nem volt helyszínelni se? Takarodjon már maga büdös maffiózó, azt leköptem. Mondom, rohadjál meg, a te családoddal legyen ugyanez! Kívánom szívemből, te szemét tróger! Azt mondta: mindjárt elvitetlek a diliházba! Mondom, gyere, nyald ki, megyek a katonai ügyészségre, és ott is feldoblak buzikám!
És azt a házmesteri kurvát is el ne kapjam, mert a húsklopfoló lendületbe jön! Szét fogom verni a fejét, utána majd helyszínelhetsz, ha kinn lesz az agyveleje! Na, hogy a picsám nyald ki!
Ő meg: hagyjuk az utcai stílust hölgyem!
Én meg: gyere, nyaljál, megyek a Katonai Ügyészségre! Mondom, üdvözlöm a forrónyomos kollégát: az is kinyalhatja! Nem úsztátok meg kisfiam!

Most jön a média, feldoblak titeket az RTL Klubban is. Kiszellőztetjük, hogy mi történt: reflektorfényben mondom el a rendőrséged, meg a lakásmaffia összemosódását haver!
Hol vagyunk, Chicagoban? Ezen röhögött mindenki a rendőrségen. Mondom, röhögsz a forrónyomos kollégáddal együtt? Vagy a Katonai Ügyészséget akarod? Ezen még jobban röhögött: akkor a rák egye ki a gyomrodat.
Annyi eszem még van, gondoltam, hogyha kamuból rosszabbul leszek és magamra hívom a mentőt, majd hisznek nekem. Erre kijött értem egy akkora mentős, mint egy grizlymedve, kajak izom volt, ötvennégyes karokkal. Mikor megláttam, tényleg rosszul lettem: megijedtem, hogy eltesznek láb alól. Hova visznek ezzel a mentővel? Mondom neki, ne haragudjon, maga is a maffia tagja? Rám néz, elkezd röhögni. Gondoltam, sosem érkezem meg a kórházba, már a mentőben meggyilkolnak. Félek, lakásmaffia van, értsd meg. Itt labdába nem rúgsz. Úgy befenyítették a kerületi nyomozót, a forrónyomost, hogy nem nyomozott. Ebből is tudni lehetett. Kinyírják, mielőtt nekiállna nyomozni, ennyi.

A pincéből elvittek öt éve vagy húsz darab csontvázat. A Gütlerné pincéjéből is két női halottat, zsákban. Porhanyós volt már. Akkor sem csináltak semmit a rendőrök. Azt mondták, hogy hajléktalanok, akik megfagytak. Ez egy ilyen ház. Horror! Te mernél itt lakni? A húgom telefonált: „Te még ott vagy, ezek után?”
Hát mondom, hová menjek, valahol csak kell lennem.
A házban a lakások hetven százalékát bérlik, idegenkézen van. Az egyik lakásból elment a tulaj Amerikába. Kiadta a lakást, teljesen mások laknak benne, azok is maffiák.
A házmester szedi a dohányt.
Van egy pincelakás lent legalul, egy menedékhely háború esetére, azt is kiadja. Ott meg szobáztat. Nem a hármas házból kell bemenni, hanem az ötösből, de a hármas ház alatt van.
Az ingatlanos, az egyetlen tanú, az meg össze-vissza hazudozik. Bementem az irodájába, ott bérlik a házban.
Mondom, miért nem mondta meg, hogy látta? Nem szégyelli magát? Milyen ember maga? Azt mondja, hogy ő az irodában volt, hogy ő nem látott semmit. Hogy az ablak be volt csukva. Persze, nyáron negyven fokban. Maga mondom, nem az irodában volt, hanem két méterre állt a lifttől. Miért hazudik? Nem szégyelli magát? Mondom, itt komoly cselekmény történt, majdnem meghaltam, köteles lenne tanúskodni. Azt mondja, hogy ő nem akar tanúskodni.
Az a baj, hogy a telefonommal nem tudtam fényképeket csinálni arról, ami történt. Itt mindenhol a maffia lakik. Ez egy ilyen ház. Teljesen kivagyok, tönkre tettek.
A házmester úgy akarta eltusoltatni az ügyet, hogy rám fogták: elmebeteg vagyok. De a pszichológus, meg több idegorvos is, aki látott, mondták, hogy teljesen normális vagyok, semmi bajom nincs, csak a stressz, a félelem okozza már ezt, amit csináltak velem. Nem hagynak békén, hogy tűnjek el onnan. Hát én nem vagyok dilis!
Elmegyek a házból inkább lakni, mielőtt még nagyobb baj nem lesz és kipaterolnak.
De hát valahol csak kell lennem.
Valahol, de hol?

Hetvenmilliárd forint bevételt vár a magyar kormány a Budapesti Corvinus Egyetem 7,5 hektáros budai campusának eladásából. Meg nem erősített információk szerint ezzel együtt értékesítenék az intézményhez tartozó Budai Arborétumot, amely tavaly volt 125 éves. A természetvédelmi területen több mint 2000 növényfaj található. Egyes sajtóértesülések szerint a vételárat a budai Vár rekonstrukciójára költenék.

A cikk szerzőjének dokumentumfelvételei

A budai campus értékesítésének célja a jelentős összegű bevétel mellett a Budapesti Corvinus Egyetem régóta tervezett szétdarabolása. Egyes sajtóértesülések szerint a budai karokat három részre szakítanák.
A Kertészettudományi Kar Gödöllőre költözne a Szent István Egyetemre. A tájépítészeti kar a BME-hez vagy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem alá tartozna a jövőben, míg az Élelmiszer-tudományi Kar Hódmezővásárhelyre vagy a BME-hez kerülne.
Ennek megakadályozására vonulásos tüntetésen tiltakoztak hallgatók és oktatók a fővárosban hétfőn, kedden és szerdán is. (2015. szeptember 7., 8., 9.)
A tiltakozók – akiknek létszáma a szervezők becslése szerint meghaladta az ezerötszáz főt – a budai campus Villányi úti épületegyüttesénél gyülekeztek hétfőn délelőtt, ahol Fodor Marietta, a Corvinus Egyetem Élelmiszer-tudományi Karának tanára azt mondta: nem látnak szakmai érveket és indokokat a tervezett változtatások mögött.
Gulyás Balázs, akit a BCE hallgatójaként mutattak be – az internetadó elleni tüntetés budapesti szervezője, valamint a rendszerbontó népszavazás egyik kezdeményezője volt –, arról beszélt, hogy a kormány jobb felsőoktatást ígért, de elvonták a források egyharmadát.
Hozzátette: azt ígérték, hogy a budai campus sértetlen marad, erre a felsőoktatásért felelős államtitkár garanciát is vállalt, de az elmúlt harminc hónapban már a harmadik államtitkárnál tartanak. Kitért arra is, hogy a BCE szenátusa nyáron egyhangúan ellenezte a tervezett átalakításokat, és azt mondta: az elképzelés az egyetemi autonómia sárba tiprása.
A tüntetésen többen aggodalmuknak adtak hangot a budai campuson található arborétum sorsa miatt is.
A Budapesti Corvinus Egyetem Szenátusi Ülésén fölényes többséggel szavazták meg, hogy nem egyeznek bele a budai karok elvételébe. Ugyanakkor ez már nem másítja meg Balog Zoltán Emberi Erőforrások Miniszterének döntését, aki mindenképpen integrálni fogja a budai campust a gödöllői Szent István Egyetembe.
Az egyetem hallgatói még nem döntöttek, hogy folytatják-e a tüntetéseket.

Dr. Deák Dániel jogász, egyetemi oktató portréfelvételét a cikk szerzője készítette

Dr. Deák Dániel jogász, egyetemi oktató (Oktatói Hálózat) szerint „– Veszélyben az egyetem, veszélyben a jövő!       Helyzet van, tüntetnünk kell az egyetemeink jövőjéért. Az évek óta tartó pénzkivonás mellett a minisztérium az egész országban lábbal tiporja az egyetemi autonómiát. A forráskivonás és az átgondolatlan átalakítások gyengítik a felsőoktatást, ami miatt sok fiatal már az érettségi után kivándorol. Ez az egész ország jövőjét veszélyezteti.
Az átgondolatlanság tanpéldája, hogy Corvinus Egyetem hat karából hármat, a teljes Budai Campust, a gödöllői egyetem alá rendelnék. De a felsőoktatási átalakítások módszere az egész országban elfogadhatatlan. Az egyetemi szenátusoknak még abba sincs beleszólásuk, hogy a minisztérium teljes karokat helyez át más egyetemekre. Ráadásul a minisztérium sokszor semmilyen szakmai érvet nem hallgatott meg és az elkészített koncepciókat figyelmen kívül hagyta. A döntéseket megalapozó dokumentumok jelentős része nem nyilvános, így homályos azok oka.
Martin Luther King tiszteletes mondta 1963-ban: Birminghamben vagyok, mert itt van igazságtalanság, az igazságosság pedig egy és oszthatatlan!  Most itt állunk, becsapva és kisemmizve.
A 2012 és 2013 fordulóján az utcán megfogalmazódott követelésünkből azonban ma sem engedhetünk:  Szabad ország, szabad egyetem!
Ideálunk: felelős alkotómunka, együttműködésben.
2012- 2013 telén volt egy jelszó, amely különös hangsúlyt kapott azokban a nyugtalan napokban: „az egyetem az egyetemé!”  Nekünk az egyetemen olyan értékrendre van szükségünk, amelyet nem kívülről és felülről határoznak meg, hanem amely egy belső tanulási folyamatban alakul. Az egyetemek partnerei a fenntartó és szabályozó államnak, az egyetemi polgárok pedig partnerei egymásnak.

MI A GYÁSZOS VALÓSÁG?
A felsőoktatási államtitkár figyelmen kívül hagyta a Corvinus Egyetem szenátusának július 13-án meghozott egyhangú döntését, amely a budai és pesti karok egysége mellett foglalt állást.  Önkényes és méltánytalan módon jártak el, amikor az államtitkári döntést az érintett karok vezetőinek kizárásával hozták meg.  A tervezett átalakítások egy 160 éves intézmény szerkezetét, hírnevét és nemzetközi kapcsolatrendszerét rombolnák szét.  Hol itt az alkotmányban garantált akadémiai autonómia?
KISZÁMÍTHATATLAN JÖVŐ
Hallgatók és oktatók nagy számban emelik fel szavukat a nyilvánosság előtt ezekben a napokban, ragaszkodva az anyaintézményhez, mert úgy érzik, életükből vesznek el.  Mi a biztosíték arra, hogy a képzések és kutatások az új szervezeti viszonyok között változatlan kapacitással és minőségben folytatódhassanak?  Ki biztosítja azt, hogy a beiratkozott hallgatók ugyanolyan értékű diplomát kapnak, mint amilyenre számítottak akkor, amikor megpályázták egyetemi helyüket, anyagi áldozatot is vállalva?  Ki biztosítja azt, hogy az egyetemi dolgozók az új körülmények között is megtarthatják munkahelyüket?
LÁTSZATEGYEZTETÉSEK
Amikor május 20-án az egyetem budai campusán tiltakozó fórumot hívtak össze, az államtitkár nem ment el az egyetemre, azt üzenve, nincs mi ellen tiltakozni, nincs döntés az egyetem sorsáról.  Az egyetemi vezetést egész nyáron át dolgoztatták, miközben utólag úgy tűnik: már régen el volt döntve a szervezeti átalakítás.  Kész koncepció mellett látszategyeztetés folyt, félrevezetve a nyilvánosságot, és becsapva az egyetemi vezetést. Illik ezt tenni velünk, veletek, államtitkár úr?
ÁTLÁTHATATLAN DÖNTÉSEK
Máig nem tudja sem az érintett, sem a szélesebb nyilvánosság, milyen tárgyalások folytak, milyen előkészítő dokumentumok alapján hozta meg az államtitkár döntését.  A demokrácia nevében kívánjuk a tárgyalási jegyzőkönyvek és munkaanyagok nyilvánosságra hozatalát.  A jövőre nézve pedig elvárjuk azt, hogy a nagy állami egyetemeket érintő átalakítások a demokratikus nyilvánosság számára követhető és átlátható módon menjenek végbe. Beleszólást kívánunk a saját sorsunkba.
„SEMMIT RÓLUNK NÉLKÜLÜNK!”
Mit is akarunk? Tanulni és tanítani!  Nem többet, mint élni!  Felszólítjuk a kormányt: ne játssza el hallgatóink jövőjét futballstadionokban!  Szükséges lenne a 2012-ben bekövetkezett súlyos forráskivonás visszapótlása, az oktatók nyomorbérezésének felszámolása.
SZOLIDARITÁST KÉRÜNK ÉS ADUNK
Ami ma a Corvinus Egyetemmel, az ország egyik vezető egyetemével történik, az nem a Corvinus magánügye. Ezért a tüntetés, a kiállás mindannyiunk felelőssége, mindenki ügye, akinek fontos a magyar felsőoktatás jövője és az egyetemi autonómia.
EGYETEMI SZOLIDARITÁS?
Megkérdezhetik, kedves barátaim: hol vannak az egyetem másik felének, pesti oldalának a képviselői. Személyemben egy ember kevés ahhoz, hogy az egyetemi belső szolidaritás elégséges bizonyítékaként szolgáljon. Egyetemi polgártársainkat biztatjuk, sőt elvárjuk tőlük: hagyjanak fel a közömbösséggel és érdektelenséggel, vessék el a fölfelé alkalmazkodás hamis kényszerét, hogy az egyetemet valóban egyetemnek lehessen tekinteni.
SZERVEZŐDJÜNK!
Tegyünk azért, hogy megtaláljuk a polgári ellenállás alkalmas formáit!  Fenntartjuk magunknak a jogot a békés és demokratikus tiltakozás bármely formájának igénybe vételére!

NEM AZ ÁLLAMI JOG, HANEM A LELKIISMERET AZ ALAP
Valljuk a feltétlen erőszakmentességet, de nem állunk a „nemzeti nyomor“ rendszere által teremtett törvényesség alapján.
Itt állunk kisemmizve, megfosztva jelenünktől és jövőnktől.  Annyi erőnk azonban még maradt, hogy megidézzük Babits Mihály szellemét:
„Kelj, magyar ifjúság”! „Nem drótos füzérbe görbítve – légy szabad virág szabad földön!” – fejezte be az Oktatói Hálózat nevében a tüntetők előtt mondott beszédét Dr. Deák Dániel jogász, egyetemi oktató.
Úgy legyen!

Dr. Donáth Ferenc – a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének (NITBPSZ) elnöke – szerint „a tömeges menekülés egykor a magyar nép sorsa is volt. Az I. és II. Világháború, majd az ’56-os forradalom után sok ezren váltunk földönfutóvá. Ahogy az 1956-os menekültjeinket Nyugaton befogadták, úgy tettünk mi is a lengyel, görög, vagy a chilei menekültekkel. Ezzel a hagyománnyal szakított a regnáló magyar kormány.”

Dr. Donáth Ferenc

A Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete (NITBPSZ) határozottan és egyértelműen elítéli az Orbán-kormány embertelen menekültügyi politikáját: a kifejtett propagandát, a fegyveres és döntéshozói testületeknek az alkotmányos és emberjogi, azaz a nemzetközi egyezményes kötelezettségekkel szembeni magatartását.
„A statáriális eljárások éppen úgy önkényesek, mint az ’56-os forradalom megtorlása idején.
Tiltakozunk a magyar nép lejáratása ellen! Tiltakozunk az Európai Uniótól való eltávolodás ellen! Tiltakozunk a migránsokkal való bánásmód ellen, mert életellenességével szembefordul az egyetemes emberi értékekkel.
Ne hagyjuk, hogy a kormány lejárassa Magyarországot!” – jelentette ki dr. Donáth Ferenc a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének (NITBPSZ) elnöke, a szervezet tagságának nevében.

Az elmúlt év a menekültek éve volt, mondta dr. Donáth Ferenc a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének (NITBSZ) elnöke. Hozzátette: Magyarországon huszonöt éve – a „Taxis-blokád” óta -, nem látott méretű progresszív (emberbarát, humanista) népmozgalom alakult ki a migránsok támogatására.

dr. Donáth Ferenc – fotó Láng Judit

Donáth Ferenc elmondta: „népmozgalom, amelyet elsősorban nők irányítottak és valósítottak meg. Heteken, hónapokon keresztül sok ezer adag étel, sátor, pokróc, ruha jutott általuk a segítségkérőkhöz. Mindez nem csak a kormányzati akarat ellenére, azzal dacolva, hanem a hatalom teljes tehetetlenségét, gyengeségét megmutatva történt.
Mint hatvan évvel korábban az 1956-os munkástanácsok, úgy alakultak a semmiből 2015 nyarán először Szegeden, majd Budapesten a migránsokat segélyező szervezetek, melyek begyűjtötték és szétosztották az étel és ruha adományok tonnáit, információkkal látták el a segíteni akaró önkénteseket, a menekülteket, tolmácsokkal biztosították a kommunikációt, elsősegélyt szerveztek, folyamatos orvosi ellátást biztosítottak, és ehhez a feltételeket, berendezést, gyógyszert biztosították.
Soha hasonló közszerepet eddig el nem látó fiatalok, hangsúlyozom: többnyire lányok és asszonyok irányító és fáradhatatlan tevékenységet végeztek ennek érdekében.
Népmozgalmat használom ennek az összefogásnak a leírására, mert ez oly mértékben progresszív volt, akár egy forradalom. A nők forradalma a korrupt közélettel szemben az önzetlen adás, a humánum kollektív vállalásával.
Olyan esemény, aminek híre terjedt a nemzetközi sajtóban is, mely árnyalta azt a gyalázatot, amit a kormány az egész népre rávetített. Az 1945-ös falubizottságok történetét, az 1956-os munkástanácsok működését idézi meg ez a népmozgalom. E sorba tartozik, ezeket követi a 2015-ös szegedi és budapesti segélyező szervezetek megalakulása. És mi, akiknek baloldalon dobog a szívünk, büszkék lehetünk rájuk.”
dr. Donáth Ferenc a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének elnöke a szervezet nevében mindenkinek boldog, szabad, eredményes 2016-os évet kíván.

A cigány kultúra támogatásra, ösztöndíjakra és saját intézményrendszerre van szükség – mondta Rostás-Farkas György a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság (CTMT) elnöke, a civil szervezet megalakulásának 25. éves tiszteletére rendezett két napos jubileumi konferencián. Hozzátette: szeretné megélni, hogy mindez megvalósuljon végre: nagyon fontos, hogy a cigány kultúrára a kormányzat szánjon pénzt, mert magyar emberekként a jövő generációira adófizető állampolgárokként igenis szükség van. Az eseményt Rostás – Farkas György házigazdai köszöntője után Beer Miklós váci megyéspüspök nyitotta meg a Benczúr hotelben 2016. február 26-án.  Az Emberi Erőforrások Minisztériumának képviseletében  a Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságának szakmai főtanácsadója, Szirmai István szólalt fel, majd Habsburg Mihály főherceg köszöntötte a konferencia résztvevőit. Beszédet mondott Tőkés László EU képviselő és dr. Lominczi Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A jelenlegi roma problémákat és sikereket bemutató szakmai előadók közt szerepelt többek között Duray Miklós felvidéki politikus, Daróczi Ágnes újságíró, etnológus, Báthory János szociológus, kisebbségpolitikus és Miklóssy Endre író, urbanista is. A rendezvényen láthatóak voltak a Lakatos Menyhért Iskola művészeti szakkörének rajzai, képek és dokumentumok a CTMT archívumából és lapok a Kethano Drom (Közös út) című cigány újság képes mellékleteiből. A negyedszázados évforduló kapcsán Rostás-Farkas Györggyel, a CTMT elnökével, a Kethano Drom főszerkesztőjével Láng Judit beszélgetett.

Rostás-Farkas György

- Sok a tennivaló a cigány kultúra, a tudomány, a művészet megőrzése terén -, említették az előadók. Az elmúlt huszonöt év tekintetében miként látja ezt?
- Akik eljöttek a konferenciára, azokat az embereket érdekli a cigányság életkörülményei, kultúrája. Az egész napos rendezvényen sok értékes eladás volt, kitűnő szakemberek hangoztatták, hogy a cigányok szövetségesei szeretnének lenni. Erre szoktam azt mondani: mit ér a kultúra, ha cigány? – ha közben állami támogatást meg nem kapunk rá.
Egyik rendezvényünkön Somos László kaposfői plébános úr azt mondta -, ilyenkor mindig elérzékenyülök -, hogy egy kislány felkereste és megkérdezte tőle: tessék mondani plébános úr, miért ver engem az Isten azzal, hogy cigánynak születtem? A másik pedig Beer Miklós váci megyéspüspök körlevele, amiben felteszi a kérdést: mi lenne, ha Jézus most élne? Mit tenne, ha körbenézne? Ezek az emlékek beleégtek a szívembe -, amíg élek, mindig ott lesznek. Valamiért kiválasztódtam arra, hogy építsem és segítsem a cigány kultúra megőrzését, amit úgy gondolom, Isten ránk bízott. Nekem ezt a feladatot teljesítenem kell, mert ha nem, megszólít a szívem.
Hiteles roma és nem roma vezetőkre van szükség ahhoz, hogy legyen roma intézményi struktúra. Olyanokra, akikben van alázat, szeretet és méltóság. Én már ötven esztendeje kutatom, keresem égen és földön őket: ha a többségiek között lehet, akkor a cigányok közt miért ne lehetne? Persze ezt külön-külön nem lehet megoldani, mert összekapaszkodott a sorsunk hétszáz esztendeje, amióta Magyarországon élünk. Ehhez kell a mindenkori hatalom segítsége.

- Az Országos Roma Önkormányzat körüli botrányokról mit gondol?
- Ott voltam a bölcsőnél, elég öregember vagyok én már, és nem akarom bántani az enyéimet. Szerencsétlenek. Szomorú a szívem. A megalakulásuktól fogva követem az eseményeket, de ki kell, hogy mondjam: sajnos alkalmatlanok. Olyan roma vezető kell, akit mi cigányok azért választunk meg, mert a szakmai képességeiben bízunk. Nem olyan, aki politikai vonalon kerül be, s akit a mindenkori hatalom kénye-kedve szerint bábuként rángathat.

- Ha a cigány politikai közélet akadálya a kulturális intézményeink létrejöttének, milyen alternatívák adódhatnak arra, hogy a roma kulturális kezdeményezéseknek legyen anyagi támogatása a kormányzat részéről?
- 2008 áprilisában a Magyar Tudományos Akadémia színháztermében egy nagyon fontos fórumot szerveztünk ez ügyben. Ott kaptam ígéretet rangos politikai vezetőktől, hogy lesz kulturális autonómiánk, ami azt jelenti, hogy lesz kutatóműhely, múzeum, színház, vagyis cigány intézményrendszer. Nem említem a vezető politikus nevét, mert fent van a világhálón az akkori ígérete. Ez azóta sem valósult meg. Az előbb említettem: mit ér a kultúra, a művészet, ha cigány? Erre értettem: pedig kiművelt kútfőkre van szükség! Műveletlen föld csak gazt terem! Adódik a kérdés: ma Magyarországon jó cigánynak lenni? Bűn cigánynak lenni! Oktatnunk kellene a romákat! Hogyan segítsük a felzárkózást így?
Arra törekszünk maréknyian, hogy ne tegyünk különbséget ember és ember közt, mert egy tőről fakadunk. Ez az ország nem tudja eltartani a sok szegény rászorulót! Kinek adjuk át az országot? Kire bízzuk a jövőt? Az unokáink számon kérik majd tőlünk, hogy mit kaptak örökségbe. Oktatni kell őket mindenáron! Előttem voltak már nagy példaképek: Lakatos Menyhért, Orsós Jakab, Farkas Kálmán, Osztolykán Béla, Szepesi József, Rácz Lajos és még sorolhatnám. Mindannyian azért küzdöttek, hogy legyen cigány intézményi struktúra. Már mind meghaltak, én még élek, és nem adom fel, amíg nem lesz a magyarországi cigányságnak intézményrendszere. Hát, nem lehet elhagyni így, e nélkül a cigányságot és ezt az országot!

- A Kethato Drom (Közös út) című lapnak ön a főszerkesztője. Hogyan tudnak érvényesülni, megjelenni?
- Egy alkotói műhelyt hoztunk létre a feleségemmel, Fialovszky Magdolnával, és a fiammal Ifj. Rostás-Farkas Györggyel: ő vezeti a roma szeretetszolgálatot, segít a lapban, de a feleségem vállán van a nagyobb teher. Sokszor a saját költségünkön tud a lap csak megjelenni. Emberfeletti munkát végzünk: bejárnak hozzánk a fiatal gyakornokok, újságírók, történészek, különböző művészek, majdnem azt mondhatnám, hogy a mi „köpönyegünk” alól bújt ki a mai fiatal roma értelmiségi generáció számos képviselője. Szeretem őket nagyon! Tehetségesek, szépek, és az enyémek! Rájuk lehet számítani!
Véleményem szerint szükség lenne egy külön minisztériumra, miniszterre, vagy legalább államtitkárra, aki koordinálná, finanszírozná a cigány kulturális intézmények működését és felügyelné is azokat.
Vannak tehetséges fiataljaink, akik képesek lennének vezetni a megalakult intézményeket. Mi ott vagyunk a háttérben és segítjük is őket. Hogy ezek a fiatalok miért nem kapnak lehetőséget, azt nem tőlem kell megkérdezni.

- A statisztikák szerint az általános iskolások közel fele cigány gyermek, akik ha felnőnek és dolgozni fognak, fizetik majd a nyugdíjunkat.  Hogyan tudunk mi is, ha nincs kormányzati támogatás, hozzátenni valamit a minőségi képzésükhöz?

- Csordulásig megtelik a szívem szeretettel, ha rájuk gondolok. Farkas Kálmán bácsi, (író, újságíró) egyik kötetének azt a címet adta, hogy „Értetek kiáltok!” – fejet hajtok a nagysága előtt. Ő sem élhette meg, hogy legyen saját kiadónk és legyenek kulturális központjaink. Lehet, hogy én sem élem meg, de az a helyzet, hogy valaki ezért nagyon felelős. Egy országban élünk: mindenki felelős mindenkiért. Nekünk tanítani kellene minél több gyereket. A jövőjük, sőt az ország jövője függ tőle. Azt mondta Orbán Viktor: senkit nem hagyunk az út szélén!

Rostás-Farkas György

Itt van a legnagyobb hazai kisebbség, a cigányság, sőt mondhatnám úgy is, hogy Európa legnagyobb kisebbsége. Magyarországon mélyszegénységben él a többségük. Én majdnem naponta járom a cigánytelepeket. Amikor hazajövök onnan, akkor nem tudok lenyelni egy falatot sem, mert látom a sok éhező gyereket. A lelkiismeretem megszólal, és nem tudok lefeküdni sem este nyugodtan az ágyamba. A cigánytelepeken nyomorognak. Nincs világítás, nincs meleg: hideg szobában élnek, víz sincs -, hogy menjenek iskolába? Hogy tanuljanak? Meg vannak nyomorítva! Ezen változtatni kell!
Felkészült, okos embereket kell levinni a kistelepülésekre! Éljenek ott, mert helyben kell megoldani a problémákat, nem az íróasztal mögül. Ehhez alázat kell, tisztesség, emberi tartás. Aki nem szakmai hozzáértéssel áll hozzá a romák problémáihoz, az ne is kezdjen bele, mert ez darázsfészek!

- Mit javasol a romáknak? Ebben a helyzetben hogyan próbáljanak meg talpra állni?
- Azt üzenem a fiataloknak, hogy mindenképpen tanuljanak! Én még itt vagyok és élek. Ha engem megkeresnek, segítek, amiben tudok. Az elérhetőségeim nyíltak, megtalálhatóak a Kethano Drom újság impresszumában.  Aki szeretné, mindenkinek segítünk.
A cigányok a saját erejükből nem tudják megoldani az egzisztenciális problémájukat és a felzárkózást, mert nincsenek olyan helyzetben, hogy ezt megtehessék. Ezt csak közös erővel lehet, állami segítséggel, mert ez nem csak cigánykérdés, hanem az egész nemzet jövőjét érintő szükséges előrelátás.
Súlyos hiba a kormányzat részéről, hogy a cigányügy jegelve van. Nem lehet minket már félrevezetni. Felnőtt emberek vagyunk és tudjuk: a mi bőrünkről van szó. Nélkülünk ne próbálják megoldani a mi problémáinkat. Be kell vonni minket! Nagyon fontos, hogy a cigány kultúrára és oktatásra a kormányzat szánjon pénzt, mert magyar emberekként a jövő generációira adófizető állampolgárokként igenis szükség van.

Láng Judit

A Romano Instituto Alapítvány mutatja be Ferkovics József képzőművész új képsorozatát a budapesti Bálint házban 2016. március 21-én (hétfő) 18 órakor. A rasszizmus elleni küzdelem világnapján Ferkovics József portrésorozata az ábrázolás erejével azokat az embereket mutatja meg, akikre ő maga is büszke, akiknek barátsága és művészi-szakmai teljesítménye meghatározó élménye volt. A vegyes technikával készült alkotások hatvan olyan személyiség (költő, író, festőművész, kisebbségkutató) portréit ábrázolja, akikre méltán büszke lehet nem csak a hazai cigányság, de az egész ország.

Ferkovics József – Roma Holokauszt

Ferkovics alkotásai alkalmat teremtenek arra is, hogy ebben az előítéletekkel teli világban ne csupán üres szólamokként ismételgessük, hogy nincsen helye a rasszizmusnak egy demokráciában, de általuk látni tanulunk, meglátni a hasonlatosságot is a különbözőség mellett. Mert a romáknak is van mára értelmisége, ha csak maroknyi is. Több tucat alkotó személyiség, aki nem csupán saját karrierjében, de országa és népe sorsában gondolkodó, követendő példa, IDOL.  (Daróczi Ágnes a kiállítás kurátora)
Ferkovics József (Letenye, 1961. április 17.) roma származású magyar grafikus és festő. Születésekor szülei elváltak, így állami gondozásba került. Rajzkészsége korán megmutatkozott, a körötte zajló eseményeket, televíziós élményeit mind lerajzolta. Tanárai is felfigyeltek rajzaira, benevezték munkáit a gyermekeknek kiírt pályázatokra, gyakran a legjobbak közé került. 1974-ben egy japán rajzversenyre beküldött képe második helyezést ért el. Az iskolában a történelem, az irodalom és a filozófia érdekelte, ezekből a tárgyakból nagyon jól teljesített. Tanárai nem javasolták képzőművészeti szakközépiskolába, gyenge fizikuma ellenére elküldték a komlói szakmunkásképzőbe vájár tanulónak, azonban ő a szakmunkásképző mellett gyarapította grafikai tudását Pécsett Horváth János grafikusművésznél a képző- és iparművészeti középiskolában. 18 éves kora után ismerkedett meg szüleivel, ekkor találkozott először a roma kultúrával. 1982-ben Budapestre költözött és a Képző- és Iparművészeti Főiskolán folytatott tanulmányokat, ahol mesterei Pajzs László és Fóti Ernő voltak. Három év után megszakította tanulmányait, mivel megnősült, egy ideig bányászként dolgozott, hogy eltartsa családját. 1989-ben Nagykanizsára költözött, azonban hiányzott neki a képzőművészeti alkotói munka, így éveken át tanított, rajzszakkört vezetett, gyermekeket készített fel képzőművészetből, közben a főiskolát is befejezte, grafikusi diplomát nyert. Jelenleg Szombathelyen él.

Ferkovics József festőművész

Mind a táj-, mind a figurális ábrázolás erőssége, festményei közt vannak jeles szakrális, szimbolikus, akt- és portré képek. Grafikái közül az 1944-es holokausztot ábrázoló grafikai sorozatai a leghíresebbek, többször is ki voltak azok állítva a Pávai utcai Holokauszt Emlékközpontban. Számos tematikus és csoportos kiállításon szerepeltek képei, Budapesten, Magyarország vidéki városaiban és külföldön, Berlinben, Londonban, Nápolyban, Pekingben és Washingtonban. Művei megtalálhatók a Roma Parlament Képtárában, a Néprajzi Múzeumban, a Magyar Művelődési Intézet gyűjteményében és magángyűjtőknél. Számos grafikáját és festményét beválogatták a 2009-es Magyar festészet című reprezentatív albumba. Köztéri falfestései is ismertek.
Köszöntőt mond: Sztojka Attila, főosztályvezető, EMMI
A kiállítást megnyitja: Pataki Gábor művészettörténész, MTA Művészettörténeti Intézete
Részletek hangzanak el Notár Ilona írónő műveiből.
Zene: Karaván Familia Együttes
A megnyitó után baráti beszélgetés lesz az emeleten.
Helyszín: Bálint Ház, 1065. Budapest, Révay utca 16. Tel.: 06 1 791-01-00 www.balinthaz.hu
A kiállítás ingyenesen megtekinthető: 2016. április 16-ig minden nap 9-20 óráig.
A művész életéről, Sárga, piros, kék – Ferkovics József útjai címmel Boros Ferenc és Rozmán László készített többszörös díjnyertes filmet.

Nem pusztán adójogi szakkönyvet tart az olvasó a kezében, ha ezt a művet elolvassa – mondta Deák Dániel adójogász professzor, akinek „Alkotmány és adójog” című kötetét 2016. március 9-én mutatták be a Corvinus Egyetem könyvtárában. Hozzátette: az adózás összefüggésbe hozható alapjogokkal és alkotmányos értékekkel. Rendes esetben senkinek nem jut eszébe alkotmány után kiáltani, ha adózási kérdésekben vita merül fel. Mégis világszerte elismerik azt, hogy az adóztatást alkotmányos keretek közé kell illeszteni, az adózót pedig alkotmányos védelemben kell részesíteni. Deák Dániel kiemelte: különösen hangsúlyossá válik az adójog alkotmányos rétege akkor, ha a társadalomban – mint ma Magyarországon – nincs közmegegyezés nemcsak az adópolitika részleteiben, hanem alkotmányos alapértékek tekintetében sem. A professzor elmondta, hogy a kötet a magyar adózási gyakorlatot tartalmazza összehasonlító és nemzetközi adójogi megközelítésben. Érdekességképpen megemlítette, hogy az amerikai szövetségi adóhivatal főépületének bejárata fölé a Holmes főbírónak tulajdonított következő mondatot írták fel: „Szeretek adózni, mert ez az ára annak, hogy civilizációban élhessek.” Van olyan társadalom, ahol eljuthatunk ide, és még ha nem is: ugyan miért mondanánk le erről az ideálról? – Deák Dániellel a kötet kapcsán felmerülő kérdésekről Láng Judit beszélgetett.
- Adózás és alkotmányos értékek a mindennapi életben nem könnyen összeegyeztethető fogalmak. Hogyan hozhatók egymással mégis összefüggésbe? Szemléltetné ezt példával is?
- Magyarországon az utóbbi időkben, különösképp 2010-től rendkívüli változások mentek végbe a politikai és jogi rendszerben. Sok példát tudnék mondani arra, hogyan függenek össze egymással ezek a fogalmak, de csak egyet emelnék ki ezzel kapcsolatban. Ez pedig a reklámadó. Tavaly egészen különleges körülmények között vezették be képviselői indítványra az erre vonatkozó törvényt. Ahogy elfogadta a parlament, rá három nappal már módosítani kellett a törvényt, és azt is tudjuk, hogy erősen megcéloztak egy bizonyos piaci szereplőt ezzel az adóval.

Közbevetve megemlíteném azt a pilisjászfalui esetet, amikor kommunális adót vezettek be, amelyről lehetett tudni, hogy a településen élők közül ezt kifejezetten egy lótartó családra vetették ki. (Mezőgazdasági munkára használták az állatot.) Amikor tehát címzett jogszabály születik, és az közvetít fizetési kötelezettséget, az azért nehezen egyeztethető össze az alapvető demokratikus és alkotmányos értékekkel.
Hasonlóképpen történt ez a reklámadóval is. Az eset jól mutatja azt – és ez nem csak a reklámadóval fordult elő, hanem más adónemek esetében is hasonló problémák mutatkoztak -, hogy nem egyszerűen csak problematikus elemek vannak egy ilyen adónemben, hanem olyan súlyos kérdések vetődnek fel, amelyek messze többről szólnak, mint pusztán az adózás.
Az egyik legfontosabb jellegzetessége ennek a törvénynek az, hogy a bevezetett adó progresszív, vagyis ahogy az adóalap nő, ezzel együtt az adómértékek is emelkednek. Esetünkben azonban nem jövedelemadóról van szó, az adókötelezettség tehát nem a fizetőképességgel függ össze, hanem az árbevétellel.
Amikor az Európai Bizottság megvizsgálta a reklámadót, a legerőteljesebb kritikai reakció a Bizottság részéről az volt, hogy a progresszív adóztatásnak a fizetőképességgel kellene összefüggnie. Egy árbevételre kivetett adó és a fizetőképesség között azonban esetleges kapcsolat van, mert lehetséges, hogy nagy árbevétele van egy cégnek, ugyanakkor azonban nyeresége nincsen, tehát a fizetőképességre ezen keresztül nem lehet következtetni.
Egyébként is a fizetőképesség nem egyszerűen adózási fogalom, hanem az alkotmányos alapértékekkel függ össze, hiszen nem csak az a kérdés vetődik fel, hogy mennyi adót kell fizetni, hanem legalább annyira fontos az is, hogy kinek kell adót fizetnie, vagyis hogy milyen a polgár teherviselő képessége. Ezek már olyan kérdések, amelyek más, az adózáson túlmutató szempontokat is beemelnek az adózás problémakörébe.
A kötetben arra szeretnék rámutatni, hogy itt nem pusztán csak adóztatásról, hanem mögötte egyfajta kultúráról van szó. A könyv borítójára mottóként ráírtuk Holmes főbíró híres mondatát: „szeretek adózni, mert ez az ára annak, hogy civilizációban élhessek.” Valóban ide kellene eljutni. Az adóztatással kapcsolatban nem egyszerűen csak az a fontos, hogy fizetni kell, hanem még lényegesebb a „hogyan fizessek?” kérdése. A társadalmi igazságosságról vallott elképzeléseink között sok olyan elem van, amelyre a kötet valamilyen módon szeretne reflektálni.
Sok szempontból polemikus is a mű, hiszen nyilvánvaló, hogy minden értelmiségi, aki komolyan veszi magát, igyekszik kritikát gyakorolni a fennálló társadalmi, gazdasági, jogi és politikai intézményekkel szemben. Ez a mű is ilyen értelemben kritikus, de azt remélem, hogy tanulni lehet belőle.

- Hogyan született meg a mű?

- Mindenekelőtt a saját intézetem és a kollégák erősítettek ebben engem, aminek nagyon örülök. A Gazdasági Jogi Tanszéken tanítok, ahol bár gazdasági szakjogokkal foglalkozunk, azért a főprofil a civilisztika. Sokat beszélgetek a kollégáimmal: megvitatjuk azokat a kérdéseket, amelyeket civiljogi és adójogi szempontból is körbe lehet járni, majd a különféle megközelítéseket összevetjük ezeket egymással. Ezekből a vitákból sokat tanultam.

Például az adóelkerüléssel kezdtünk el foglalkozni. Módszeresen végigbeszéltük az ezzel kapcsolatos kérdéseket: nyilvánvaló volt, hogy egy civiljogász máshonnét közelítve, más következtetésekre jut ugyanazon kérdések tekintetében, mint egy adójogász. Ha tehát a saját tanszékemen, ill. intézetemben ezekre a beszélgetésekre nem kerülhetett volna sor, akkor nem születhetett volna meg a mű, illetve nem így született volna meg.
Másik ilyen munkakapcsolat a „Fundamentum” című folyóirat volt, ahol többször publikáltam a tárgyban. Örömömre kritikusan fogadták a gondolataimat, és bizony néha kapaszkodni kellett azért, hogy el tudjam fogadtatni a nézeteimet. Megvitattuk például a progresszív adóztatás, a szociális biztonság és a társadalmi igazságosság kérdéseit, illetve ezek összefüggéseit.
A harmadik munkakapcsolat a Jogtudományi Intézethez fűz, amelynek a vezető folyóirata az „Állam és Jogtudomány”. Itt is volt két-három olyan cikkem az elmúlt évben, amely azután bekerült a könyvbe, és amelyre azt megelőzően szintén komoly kritikát kaptam.
Az utoljára megemlíthető, de korántsem lényegtelen munkakapcsolat a kiadómhoz fűz, amelynek munkatársaival termékeny és jó együttműködés alakult ki. Ez a mű egy kiadói sorozat része, tehát egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Tavaly megjelent az „Üzleti jog” című könyv, az ősszel pedig szeretnénk megjelentetni az „Adójog” című egyetemi tankönyvet is. Sok tartalmas beszélgetést folytattunk a kiadóval, hogyan, miként, milyen feltételek között, milyen karakterű mű jelenjen meg. Azt is fontos volt tisztázni, hogyan lehet ezt majd népszerűsíteni. Tudom, hogy a mű nem könnyű olvasmány, mert egy hatszáz oldalas kötettel és több mint ezer jegyzettel nem lehet forradalmat csinálni. Szóval, ehhez türelem kell, hogy az ember elmélyüljön a részletekben.

- Mi a kötet morális üzenete?
- Az, hogy adót fizetni jó dolog! Jó dolog egy jól működő társadalomban, ahol a polgárok nem sarctól szenvednek, hanem adót fizetnek. Az adófizetés messzemenően nem arról szól, hogy befizetek egy összeget, amely mindenki számára költségként jelenik meg. Az adó bevallása megelőzi az adó megfizetését, mégpedig nemcsak időben, hanem fontosságban is. Nyilvánvalóan senki nem szeret fizetni csak azért, mert felszólítják erre. Ha valamiféle harmonikus együttműködés jön létre a társadalom különböző szeleteiben, akkor teljesen természetes, hogy  mindenki fontosnak tartja a közösségi feladatok finanszírozását. Viszont ha valaki azt mondja, hogy fizessünk kevesebb adót – lehet, hogy igaza van -, de akkor azt is hozzá kell tennie, hogy jó, akkor költsünk például kevesebbet a szociális kiadásokra, vagy a gazdaságfejlesztésre. Ha kevesebb az adó, akkor kisebb az állami felelősségvállalás is. Tehát az adózás csak látszólag szól a pénzről.
Az, hogy befizetéseket kell teljesítenem az állam felé, tulajdonképpen csak egy külsőleges mozzanat. Igazából itt a társadalom sokszor egymással ellentétes érdekű és különböző értékeket viselő csoportjai közötti összeütközések feloldásáról van szó. Az adóztatás ezért civilizációs eszköz. Nekem nagyon békés szakmám van!  Először azért, mert jogász vagyok, és a jognak csak békében van szerepe. Ahol erőszak uralkodik, és fegyver vagy bunkósbot oldja meg a problémákat, ott nincs szükség jogászra. Kétszeresen is a béke eszköze az adójogász, mert hiszen az adóztatás azt feltételezi, hogy be is fizetjük azt az adót. Ha ez minél kevesebb kényszerrel történik, akkor az annak a jele, hogy van bizalom a társadalomban.
Tizenöt évvel ezelőtt, azóta híressé vált vitát folytatott le Joseph Ratzinger (a későbbi XVI. Benedek pápa) és Jürgen Habermas filozófus, társadalomtudós. Utóbbi így fejezi ki magát: „nincs hallásom a vallásra”. Ő tehát nem tételesen hívő és vallásos ember. A két egymástól nagyon különböző ember a különböző alapállások ellenére is érdekfeszítő beszélgetést folytatott egymással. Azt a kérdést járták körül, hogy mi teszi a társadalmat társadalommá, és hogy vajon mitől válhatnak láthatóvá a közös ügyek.

Egy olyan ember, mint Joseph Ratzinger, akinek természetjogi és hegeliánus háttér-tudása van, könnyen adott választ, mert levezette a felsőbb természetjogi értékekből, hogy miért szükséges a társadalmi közmegegyezés. Az olyan szkeptikus számára, mit Habermas, ez nem volt annyira nyilvánvaló. Ő két példát hozott fel: az egyik a választójog, a másik az adóztatás. A választójogot azért, mert egy jól működő társadalomban természetesen nem kötelező választani, de a polgárok mégis elmennek és szavaznak. Van ebben valami! A polgárok – ezrek és ezrek – fontosnak érzik, hogy kifejezzék a véleményüket, döntést hozzanak, mert hisznek abban, hogy ennek van értelme. Ez az igazi társadalom!  Habermas másik példája az adóztatás volt. Egy jól működő társadalomban nem azért fizetnek az emberek adót, mert kötelező, vagy kényszerítik erre őket. Egész egyszerűen azért, mert belátják, hogy közösségben élnek, ahol vannak közösségi feladatok, és azokat finanszírozni is kell.
Finnországban, ha meg akarom nézni, hogy a szomszédomnak mennyi volt a keresete az elmúlt évben, akkor ennek semmi akadálya, mert az adóbevallása mindenkinek nyilvános. A skandináv országokban tehát olyan társadalmi kultúra alakult ki, ahol a nyilvánosságnak és a közbizalomnak számunkra egészen hihetetlen szintjei és formái jöttek létre. A közpénz felhasználása átlátható, aminek az alapja az, hogy a befolyó bevételek is polgárhoz köthető módon nyilvánosak. Jó lenne, ha egyszer Magyarországon is eljuthatnánk idáig.
Abban a reményben is írtam ezt a művet, és bíbelődtem vele három éven keresztül, hogy ehhez én is hozzá tudjak járulni.

- Az állam, a vállalkozói és a civilszféra közötti kapcsolatokról mit gondol?
- Az adójog fontos, de vannak sokkal alapvetőbb dolgok az életben. Az adóztatással kapcsolatban hagyományos alapelv a diszkriminációtilalom, és az aránytalanság (az elkobzó hatású adóztatás) tilalmának elve.  Ha ezekről beszélek, akkor egy kissé hátralépve magamnak is rá kell látnom arra, hogy az adóztatás jogi szabályozása csak egy sokadik intézkedés lehet, amikor a társadalmi környezetünket alakítjuk, mert az alapvető adóztatási elveknek a szubszidiaritásra kell épülnie. Vagyis egy társadalomban akkor érzik jól magukat az emberek, ha a polgárok a felmerülő hiányosságok és igények mentén vállalkozásokat és civil szervezeteket alakítva meg tudják szervezni magukat. Ehhez horizontális kapcsolatok kellenek. Ne az államtól várjuk azt, hogy létrejöjjenek például értelmes emberi munkafeltételek, hanem a polgárok legyenek képesek együttműködni, hogy fölépíthessék maguk körül kicsiben a társadalmat.

- Az adóztatás egyik legélesebb kérdése az adóelkerülés problémája. Hogyan látja ezt?
- Nem egyszerű dolog az adóelkerülést feltárni, mert ez nem arról szól, hogy valaki megsértette volna a jogszabályi rendelkezéseket, viszont valahol a dolog mégsem stimmel, mert az adózó kikezdte a jogrendszer integritását. Hogy tényleg kikezdte-e, és ezt milyen szempontok alapján lehet megítélni, erről azt gondolom, hogy ezt nem adó-, hanem civiljogi szempontok alapján lehet eldönteni. Az élet igazán alapvető kérdéseit a civiljog sokkal jobban érinti, mint az adójog.
Adójogászként számomra is rendkívül fontos a civiljogi megközelítés: sőt, azt mondhatnám, hogy sok szempontból én magam is civiljogász vagyok. A társasági jog, a polgári jog és a számvitel alapvető dolgok. Először meg kell értenem, hogy mi történt. Azt pedig nem adójogi, vagy fiskális logikával, hanem a polgárok logikájával fogom tudni megérteni. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy nincsenek konfliktusok a különböző nézőpontok között, de a politika az egyensúlyok művészete, és nagyon sokszor a gazdaságpolitika, vagy az adópolitika azzal a kihívással néz szembe, hogy mennyire téríti el a polgárokat a szokásos mindennapi gondolkodásmódtól.  Nyilvánvaló, hogy bizonyos helyzetekben el kell téríteni, de ha ezt túlzásba viszik, akkor egyensúlytévesztés történik. Ezért, a civiljogi és az adójogi szempontok néha összeütközésbe kerülhetnek egymással.
A művem megírásakor nem annyira belső-jogi szempontból foglalkoztam a jogi problémákkal, és vizsgáltam jogi intézményeket, hanem a joghoz képest külsődleges szempontok szerint. Az érdekelt, hogy mennyire hasznos és üdvös a társadalom számára a jog működtetése. Emiatt néhány jogász idegenkedve fogadhatja a kötetem.
Öt-hat évtizeddel ezelőtt két közgazdász, Ronald Coase, és Richard Posner vette magának a bátorságot és gazdasági szempontból kezdte elemezni az igazságszolgáltatás folyamatát annak sajátos mechanizmusaival együtt. Azután megírták a tapasztalataikat. A Coase – teoréma arról szól, hogy vannak jogok és kötelezettségek, amelyeket törvények alapján előzetesen elosztanak a társadalomban, és a polgár mégis, amikor alkotó módon tud kialakítani kapcsolatot egy másik polgárral, egyáltalán nem biztos, hogy ezt az elosztást fogja követni. A piacgazdaságban -, ahogy Coase mondja -, végtelen számú lehetőség van arra, hogy a problémákat megoldjuk, és ehhez nem kell feltétlenül a törvényes szabályozáshoz fordulni. Például egy kártérítési jogszabály azért lehet rossz, vagy terhes, mert egy olyan terhet cipel magával, amihez képest a piaci szereplők sokkal jobb megoldásokat tudnak találni. A jogi problémakezelés tehát nem feltétlenül szükséges. A polgári társadalmi berendezkedésnek az felel meg jobban, ha az emberek megtalálják azokat a jogon kívüli megoldásokat is, amelyek igazán kielégítőek számukra. Azt, amit a jogászok a jogi dogmatika segítségével vizsgálnak, meg lehet nézni másféle, jogon kívüli szempontból is.

- A most megjelenő könyvében az adójogi intézményekkel párhuzamosan inkább egy társadalombarát adózási gyakorlatot vizsgál?
- A műben sok egyéb mellett egy olyan nézőpontot vezettem be, amelyet talán úgy fogalmaznék meg – a “law & economics“ mintájára, hogy “law & constitutionalism“. Ennek megfelelően az ismert adóztatási mechanizmusokat vizsgáltam, de nem joggazdaságtani, hanem alkotmányos nézőpontból. A jogászok számára ez a hozzáállás idegen lehet, mert nem azt kapják, amit igazán várnak az elemzéstől. Nekem persze az a kihívás és feladat, hogy be tudjam mutatni azt, ha nem is bebizonyítani, hogy releváns a jogra és az adóztatásra vonatkozóan alkotmányos értékekkel összefüggő kérdéseket feltenni. Hogy rá lehet kérdezni ezekre! Hogy igenis, lehet mércét állítani! Alkotmányos adójogra persze nem mindenhol van szükség.  Új-Zélandi kollégám például úgy reagált a kötetre, hogy Új-Zélandon nincsen szükség az adóztatást alkotmányos keretek közé foglalni, de azért a polgárok széles körben egyetértenek abban, milyen módon történjék adóztatás. Ahol tehát maguktól – a polgárok erejéből – is működnek a dolgok, minek oda alkotmányos szabályozás?  Nem biztos, hogy mindig igazam van. Nyilván lehet érvelni más szempontból is, viszont fontos igényként jelent meg bennem, hogy a jognak vannak annyira fontos társadalmi vonatkozásai, hogy nem csak jogi szempontból lehet megvizsgálni a vele kapcsolatos kérdéseket. Azt hiszem, hogy ez egy fontos előfeltevése annak, amiből ez a mű megszületett.

- A fekete- és szürkegazdaságról, illetve ennek vetületében a társadalmi bizalomról mit gondol?
Nagyon sokat kell még tenni Magyarországon ahhoz, hogy akár csak egy kicsit is meg tudjuk közelíteni azokat a civilizációs értékeket, amelyek például Finnországra jellemzőek. Nem mintha ott nem lennének problémák, nyilván vannak, de hát a két társadalmat azt hiszem, nem lehet összehasonlítani.
Szeretném kiemelni a versenygazdaság és az adóztató állam kapcsolatának kérdését. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már a XX. század elején, 1919-ben értekezett erről a század egyik legnagyobb hatású közgazdásza, Joseph Alois Schumpeter, aki nem egyszerűen tudós, hanem éppenséggel ebben az időszakban osztrák pénzügyminiszter is volt. Neki egy egészen kritikus, különleges helyzetben kellett helytállnia Ausztriában, hiszen az államcsődből kellett a gazdaságot kivezetnie, illetve megmentenie. Számára valóban kulcskérdés volt, hogy téved, vagy nem téved, helyesen, vagy nem helyesen dönt. Jól gondolkodott egyébként nemcsak elméletileg, hanem gyakorlati szempontból is. Sikerült kezelnie az alapvető problémákat, és azután átgondolta ennek az egésznek az elméleti tanulságát. Azért említettem meg, mert ő az, aki igazán klasszikus módon leírja, hogy milyen az adóztató állam és a versenygazdaság kapcsolata, ami nyilván kényes kapcsolat, mert ha az adóztató állam lomha, tehetetlen és gyenge, akkor nem lesznek közösségi célok és értékek. Ha ezek nincsenek, akkor a társadalom szegény lesz. Ha viszont az adóztató állam túlbuzgó, akkor “Leviathanná” válik, megfojtja a versenygazdaságot.
Mondjuk egy tízmillió lakosú skandináv országban hétmillió ember aktív. Magyarországon az a baj, hogy túl kevesen túl sok adót fizetnek, és ehhez képest nagyon kicsi az aktív népesség aránya. A tízmillió lakosból négymillió aktív igazából. Jó, most már kicsit talán több. Tehát itthon nagyon kevés az olyan ember, aki be van vonva a legális gazdaságba, és ezen keresztül a közösségi intézmények finanszírozásába.  Ez az egyik legnagyobb baja a mai magyar társadalomnak: a szürke -és feketegazdaság kísértő szelleme, ami megmérgezi az emberi kapcsolatokat.
Úgy érzékelem, a legális Magyarország egyre aggasztóbb módon el van szigetelve a szürke- vagy feketepiacról élő emberektől. Politológusok ezt úgy fogalmazzák meg, hogy Magyarországon szétesett a társadalom. Ez a jelenség a demokrácia szempontjából is rendkívül veszélyes, hiszen egy széttöredezett társadalom tagjaival mindent meg lehet tenni. Magyarországon kevés az aktív adófizető, az aktívak közül is kevés az, akit be lehet vonni a legális gazdasági folyamatokba, ezért az itthoni adópolitika hamar korlátba ütközik. Aki legálisan dolgozik, azt fülön lehet csípni, és meg lehet adóztatni. Ugyanakkor az adóztató állam fojtogatja azt, akit megtalál. Kénytelen ezt tenni, mert a gazdasági szükségszerűségek erre kényszerítik. Torz folyamatok indultak meg, olyan ellentmondások torlódtak egymásra, amelyek, ha nem változtatunk rajtuk, mindig negatív következményeket fognak kiváltani.
Az tehát, hogy a magyar társadalomban rossz struktúrák alakultak ki, egyebek mellett azáltal is leírható, hogy a versenygazdaság és az adóztató állam kapcsolata nem jó. Hogy nincs egyensúly. És ha nincs egyensúly, tulajdonképpen az történik paradox módon, hogy az állam egyre újabb és újabb területekre veti ki a hálóját, a hatalmát, a befolyását. Nem mintha akarná, hanem ezek a belső feszítő strukturális ellentmondások egyszerűen másképp nem kezelhetők, és túlállamosítás megy végbe. Azért, mert a civil kurázsi mögötte nagyon gyenge. Ettől a túlállamosítástól mindenki szenved. Meg lehet nézni az államot, hogyan működik. Ez mindannyiunk közös baja.
A mű érinti ezeket a súlyos problémákat. Adóztatás és versenygazdaság kapcsolatával amúgy is foglalkozik, de az alkotmányos értékek kérdése is azért került elő, mert ezeket a társadalmi bajokat én is érzékelem, amire valamilyen választ szerettem volna adni, vagy ha nem is választ, de legalább ilyen szempontból is megközelíteni a dolgokat.

Láng Judit

dr. Deák Dániel névjegye

A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) által alapított Radnóti Miklós Antirasszista-díj átadására hagyományosan 2016. Március 21-én, a Rasszizmus Elleni Világnap alkalmából került sor a budapesti Radnóti Miklós Művelődési Központban.
Hanti Vilmos a MEASZ elnöke a díjátadó megnyitóján elmondta, hogy „a magyar rezsim önmagát nemzeti oldalnak nevezve kisajátítja a nemzeti gondolatot, miközben nacionalista politikát folytat. Retorikájában antikapitalistának látszó kifejezéseket használ, miközben semmibe veszi a szegénységben élők millióit. Ez a hangvétel nem áll messze a második világháborút megelőző nemzeti szocialista, fasiszta eszmeiségtől.” Majd hozzátette: Magyarország a diktatúra, a náci diktatúra kapujában áll. Közös felelősségünk, hogy ne lépjünk be azon a kapun!”
A Radnóti Miklós Antirasszista Díj alapító okirata szerint: „A díj adományozható a társadalmi élet különböző területén tevékenykedő bármely magánszemélynek, aki munkásságával, véleményformáló kiállásával fellép a rasszizmus, antiszemitizmus, kirekesztés bármely formája ellen. A díjazottak a társadalom és a demokrácia „élő lelkiismerete.”

Kiss Anikó átveszi a Radnóti-díjat

A 2016-os évi díjazottak:
Jean Cardoen, a Belga Veterán Intézet emlékezési és kommunikációs igazgatója
Galló Istvánné elnök, Pedagógusok Szakszervezete
Gajda Péter polgármester, Budapest XIX ker.
Hajdú László polgármester, Budapest XV, ker.
Halász Judit színművész
Horváth Dezső polgármester Kővágóörs
Kiss Anikó a SzoCsoMa elnöke - A MENEKÜLTEK SEGÍTŐI – a közös díjat átvette: Bánkuti András fotóriporter, a MÚOSZ fotóriporterek szakosztályának elnöke, valamint Kalmár Szilárd, a Segítsük a menekülteket! szervezet vezetője
Rédei Éva a Láng Téka könyvesbolt vezetője
Róna Judit anyanyelvi lektor
Somfai Péter újságíró, Népszava
Stock Richárd jogtanácsos, Klubrádió
Ujhelyi István képviselő, Európa Parlament
Vadai Ágnes országgyűlési képviselő
Zsolnai Júlia színművész
Humanizmus Nagykövete díjat kapott – Irsai Éva, orvos és Trom András, újságíró.
A díjátadáson korábbi Radnóti-díjas művészek léptek fel. Közreműködött Gálvölgyi János, Sas József, Garai Róbert, Galkó Balázs, Hegedűs D. Géza, Komáromi Pisti. A műsorvezető Hernádi Judit volt.
A díjazottak laudációit Iványi Gábor lelkész, az Oltalom Karitatív Egyesület vezetője olvasta fel.
A díjazottak között volt Kiss Anikó, a Szociális Csomagküldő Mozgalom (SzoCsoMa) megalapítója, kuratóriumi elnöke: képzőművész, tanár és népművelő.

Kiss Anikó – fotó: Láng Judit

A művész felfüggesztette hívatását azért, hogy a szegregált kistelepüléseken a mélyszegénységben élő emberek kilátástalan helyzetén változtasson, hiszen érzékenységét régóta sértette mások nyomora, a hivatalok méltatatlan bánásmódja és a többségiek kirekesztése. Úgy érezte ez ellen tennie kell. Évekig figyelt, dokumentált főként Északkelet- Magyarországon, az ország egyik legelhanyagoltabb régiójában. Látta, hogy az infrastruktúra nélküli elzárt kistelepüléseken rendkívül veszélyeztetett az emberek léte. Amíg egy felelős állam nem segít rajtuk, civilként maga szervezi, hogy eljuthassanak oda az adományok. Kiss Anikó úgy véli, nem a krízisben lévő elesettektől kell változást várni, hanem a lehetőségek bőségével rendelkező többségi társadalomtól. Az „embertől-emberig” történő támogatásban a társadalom megismeri a szegények világát és a róluk alkotott kirekesztő képet egy elfogadóbb nézőponttal cseréli fel, amelyben szívesebb érdemi támogatás nyújtható nekik, egy megalázó, rendpárti megközelítés helyett.
A Romano Instituto Alapítvány rendszeres támogatója a Szociális Csomagküldő Mozgalomnak. Daróczi Ágnes, a Rasszizmus elleni világnapon így köszöntötte Kiss Anikót a Bálint házban:

Daróczi Ágnes a Romano Instituto Alapítvány vezetője – fotó: Láng Judit

Több mint egy millió ember él Magyarországon olyan mélyszegénységben, akiknek napi szinten kell tudniuk eldönteni, hogy esznek, melegednek, vagy kifizetik-e a lakbért, esetleg, ha – ne adj’ Isten – beteg a gyermekük, akkor inkább orvosságot vegyenek.
Három millióan élnek ebben az országban a létminimum alatt. Ezért nem mondhatja senki, hogy a szegénykérdés tisztán cigány ügy, hiszen mi nem vagyunk legfeljebb csak nyolcszázezren. Szerencsére -, tegyük ezt is hozzá -, nem minden roma szegény, vagy él a létminimum alatt, de szembesülnünk kell azzal, hogy a kétharmaduk viszont igen.
A magyarországi romák nyolcvan százaléka munkanélküli. Ez nem fogadható el, és nem fogható fel másképp, csak ha bevalljuk, hogy a rasszizmus ott van az okok között, amiért nem kapunk munkát. Lehet arra hivatkozni, hogy nincs megfelelő oktatásunk. De meddig? Meddig csapjuk még be magunkat?
Ha nincs megfelelő oktatásunk, akkor miért nem járhatnak tömegével olyan iskolákba a gyerekeink, amelyek minőségi tudást adnak nekik?  Vagy miért nem költünk többet oktatásra?
Nem cigányokról beszélek! És ha valaki azt hiszi, hogy ez cigányügy, kikérem magamnak! A rasszizmus társadalmi betegség! Tessék megtanulni!
Igaz, hogy a rasszizmus rajtunk csattan, igaz, hogy a mi életünket fertőzi, igaz, hogy mi vagyunk az áldozatai, vagyis, hogy mi is, de nem mi vagyunk abban a helyzetben, akik tudnak rajta változtatni.
A rasszizmus igenis társadalmi közös ügy: harcolni ellene csak is kizárólag együtt tudunk!
Engedjék meg, hogy szívem teljes melegével köszöntsem Kiss Anikót a Szociális Csomagküldő Mozgalom (szocsoma) vezetőjét és kitalálóját.
Nem csak azért, mert Radnóti-díjas lett a rasszizmus elleni világnapon, hanem azért is, mert gondolt rá, hogy legyen a társadalmi rétegek között kapcsolat. Hogy aki megteheti vállalja el, hogy személyre szólóan küld egy-egy mélyszegény családnak csomagot. Hogy megkérdezi: van-e ennivalójuk, hányas cipő kell a gyereknek, vagy van-e nagykabátja.
Többek mellett Kiss Kálmán és a felesége Kissné Barbara segítik Anikó munkáját. Ők azok, akik ha kell, akkor bútort pakolnak, vagy élelmiszer-dobozokat és odaadják a saját kisteherautójukat, hogy legyen mivel eljuttatni az adományt azért, hogy ne halljanak éhen a legkitaszítottabbak a cigánytelepeken, az utolsó putriban élők sem.
Ez az igazi rasszizmus elleni küzdelem!
Kiss Anikó pontosan megértette, hogy ez nem cigányügy, hanem társadalmi ügy: nekünk mindannyiunknak felelőssége és dolga van benne. A mi társadalmunk lesz attól jobb, ha megépítjük a családok közötti kapcsolatokat.

A SZOCSOMA Alapítvány bankszámla száma:

A Szociális Csomagküldő Mozgalomról itt minden:

https://docs.google.com/document/d/1UkBOLGeEz7N2BcFDqbZFwoHycJoYZeOZSWPfrds8Zss/pub

Képek a szocsoma életéről – készítette Kiss Anikó:

Tegnap este főztem otthon, csörgött a telefonom, épp szabad volt a kezem, felvettem. Emil hívott, több éve nem beszéltünk. Gimnazista kora óta ismerem. Emlékszem, a ’70-es évek elején hosszú hajat viselt, és feljárt egy híres író lakására, még a Balatonra is utána ment, hogy megkérdezze, mit szól ehhez vagy ahhoz az írásához. Emil mára náci lett, kopaszra nyírta a fejét, de továbbra is megmaradtak írói ambíciói. Mesélte, hogy pár hónappal ezelőtt a felesége bemondta az unalmast: „Figyelj, mi most elköltözünk a gyerekekkel, nem érdekelsz, ne haragudj, vége, nem szeretlek. Sőt! Gyűlöllek.” Azért hagyta el, mert túl sokáig volt mellette, sokáig szerette, Emil meg csak azzal foglalkozott, hogy híres legyen, nem törődött semmivel az íráson kívül, a gyerekeivel sem. Az asszony otthagyta a hatalmas esztergomi házukban egyedül.

Emil – a fotó illusztráció

Azelőtt Emil jobboldali lapoknál dolgozott, ahol radikális írásokat jelentetett meg. Nagyon sötét dolgokról írt. Főleg olyasmiket, hogy mindenki maga felelős a társadalmi helyzetéért, hogy az ember csak annyit ér, amije van, és hogy az olyan tettek, mint például a lopás, genetikailag öröklődnek. Szégyelltem, hogy az ismerősöm és megszakítottam vele minden kapcsolatot.
A gazdasági válság kezdetekor leépítették költségkímélés címén a laptól, ahol dolgozott. A főszerkesztő titkárnője sms-ben bocsájtotta el, majd kérdésére indokként kapott egy vállrándítást: kapitalizmus van. Szabadúszó újságíróként nem kapott megbízást sehonnan, illetve ingyen írhatott. Majd kifizetik, ha nyer a szerkesztőség valami pályázaton. Ez is előfordult, de ritkán.
A felesége négy-öt nyelven tud, például görögül és bolgárul is. Idegenvezetőként az Andrássy úton és a Deák téren tájékoztatta a turistákat, még olyan kérdésekben is, hogy például hol lehet szőttest kapni.  Gyakorlatilag ő tartotta el az egész családot.
Amikor az asszony lekapcsolódott róla, akkor Emil elhelyezkedett ott Esztergomban egy Horváth nevű vállalkozónál, akihez több száz munkás érkezik meg fél hatkor, hogy géppel összeszereljenek cuccokat: alkatrész-beszállítók egy autógyárhoz, azt hiszem.
Emil a válás után több hónapig úgy élt, mint egy remete, mígnem – most utoljára március elején -, föloldott száz Rivotrilt vízben, meg ötven valami mást, és megivott rá egy egész kanna bort. Fehéret.

fotó – illusztráció

Mondta, hogy nagyon kellemes érzések lepték el. Ekkor merő véletlenül bekopogott a volt felesége és a negyvenkét éves kenyai barátja -, a neje albérlője Szentendrén -, csak úgy meglátogatták.
Emil abban a pillanatban elveszítette a tudatát, és legközelebb már valami kórházban vagy kijózanítóban eszmélt, amit úgy élt meg, mondta, mintha a pokolban ébredt volna.
Napokon át delirált élet és halál között, aztán észrevett egy embert a szomszéd ágyban, és kérte: jöjjön már, segítsen felülnie! A másik erre egyszerűen csak annyit mondott: nem.
Ismerem a Horváth családot, akinek Emil dolgozik, mert a gyerekek, az én Évikém és Horváth kislánya egy osztályba jártak, és a nagy puccos apuka meghívta az egész családunkat: gyertek, legyen nálunk buli, és megmutatta a pincében az úszómedencét és a kertben a sportpályát is.
Emil azt mondta: most képzeld el, ez a pali annyira gazdag, hogy fel sem tudom fogni, és nekem havibérként hatvanezer forintot ad. Tényleg félelmetes.
Azt mondta Emil, hogy az életének nincs más célja, minthogy visszaszerezze a családját, a gyerekeit, a feleségét, és azok után, amin keresztül ment, főleg Istent. Gondolom, volt ideje merengeni a gyári szalagmunka mellett a korábbi írásain.

Az esztergomi Bazilika

Nem jönnél ki? – mondta. Nem vagyok mobil, gyere, látogass meg! Elmehetnénk vasárnap közösen misére a Bazilikába. Teljesen kihűltem – folytatta -, nem tudom megkülönböztetni a csúnyát a széptől, a jót a rossztól.
Emil totál kész: nincsen senkije, eltávolodott tőle már mindenki, és most Istent keresi. Azt hiszem, jól teszi.

Jaj, olyan szépet láttam hazafelé jövet a napokban! Azért, hogy ne kelljen metrójegyet vennem, meg egyébként is szeretek gyalogolni, a Dózsa György úton szálltam le a troliról és a Kassák Lajos utcán sétáltam le a Honvéd kórházhoz. Onnan már van villamos. Szóval, végig mentem ezen a nagyon hosszú utcán.

Késő volt, sötétedett, a lámpafényben szitált a köd, sehol egy teremtett lélek, senki, de senki.
És képzeld, a Kassák és a Csángó utca sarkán, egy ló és egy póniló állt kikötve, mindkettő fölkantározva, fölnyergezve. Hát, annyira gyönyörű volt, hogy az nem igaz! Sehol egy ember csak a két lovacska fújta a párát a régi ház sarkán, ahol a panelerdő kezdődik.
Szürreális kép.
Arra gondoltam, hogy a századfordulón egy autó jelentett ilyen különlegességet az utcán, most meg egy ló.
A járdán álltak, egymás mellet. Az egyiknek erre nézett a feje, a másik arra. Nagyon aranyos volt.
Megérte gyalog jönni.

Folyamatos segítség kell a menekülteknek, mert éheznek és fáznak – mondta dr. Donáth Ferenc a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének (NITBSZ) elnöke belgyógyász, kardiológus szakorvos, aki nem először ment le Röszkére önkéntesként, Magyarország déli határához, hogy segítse a belépésre várakozó migránsokat, és személyes tapasztalatokat gyűjtsön a menekülttábor körülményeiről.

Előzményként egy rövid idézet Földes András újságíró (index.hu) „Törvényes menekülteket hagyunk szenvedni a senki földjén” című 2016. április 11-én megjelent cikkéből: „Magyarországon már fél éve létezik négy törvényen kívüli terület, kettő a szerb, kettő pedig a horvát határon. Ezekben a zónákban úgy teszünk, mintha országunk feudális birtok lenne, és az uralkodó maga dönthetné el, kit illetnek emberi jogok, és kik azok a férfiak, nők, gyerekek, sőt csecsemők, akik nem jogosultak arra sem, hogy ételhez, vízhez, fedett éjszakázóhelyhez jussanak. Nem ingyen, adományként, hanem akkor sem, ha fizetnének érte. A jogfosztottság oka, hogy ezek az emberek menekültek. Azok közül is olyanok, akik hittek a magyar kormány ígéretének, és legálisan kértek bebocsátást országunkba.”

dr. Donáth Ferenc – fotó: Láng Judit

Dr. Donáth Ferenc orvos, az NITBSZ elnöke elmondta: Röszkén az autópálya melletti határátkelőnél van a menekülteknek fenntartott „tranzitzóna”. Mikor 2016. április 12-én megérkeztünk páran személyautóval láttuk, hogy a menekültek feje fölé semmit nem épített a magyar állam, vagyis a szabad ég alatt, némelyikük sátrakban várakozott arra, hogy a belépési kérelmét elbírálják. Fehér orvosi köpenyben bemutatkoztam a táborőrség vezetőjének.  Mint orvosnak, annyit engedélyezett a hatóság, hogy kerítésen keresztül érintkezhessek a migránsokkal, vizsgálhatom, kezelhetem őket, de a zónába nem engedtek be. Az engedélykérés után nem volt akadékoskodás. Sőt az egyik őr kérte saját vércukrának az ellenőrzését is, amikor látta, hogy egy migráns férfinál ugyanezt mérem. A menekültek leginkább vizet kértek.

fotó: index.hu

A segítő szervezeteknek, vagy civileknek javaslom a kis palackos ásványvizet vigyenek, mert ez a kerítéseket tartó oszlopoknál átfér a résen. A nagy palackokat sajnos át kell dobni felette, de ha a földre esik, biztosan kidurran. Ügyes partnert nézzünk ki a menekültek közül, akinek átdobjuk és bízzuk rá a szétosztását. Takaróból minden mennyiség kevés. Nem kell orvosi végzettség ahhoz, hogy fájdalom és- lázcsillapítót, hasmenés elleni tablettát vigyünk magunkkal a számukra!

fotó: Laurenszky Katalin

Röszke körülbelül négy kilométer távolságra van a határtól. A falu boltjában lehet vásárolni, de ez csak egy kisüzlet. Sajnos a tranzitzónában nincs raktározási lehetőség, a víz a napon felmelegszik: ha esik, minden élelmiszer elázik. Ezért legalább kétnaponta kellene ott élelmiszer, gyógyszer, meleg ruha, takaró és ehhez hasonló adományokat osztani. A folyamatosság fontos lenne, mert éheznek, szomjaznak és fáznak a menekültek. Sok közöttük a gyermek!
A szomszédos Tompára nem jutottunk el, de az elmondások szerint ott is hasonló a helyzet.

“Ahogy mi láttuk, nem látta más”
A Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete (NITBSZ) felajánlja az érdeklődő iskolák diákjainak, hogy az 1956-os forradalom emlékét, tagjaik tapasztalatainak elmesélésével hitelesítsék, azaz elmennek az iskolákba és beszélgetéssel egybekötött előadást tartanak ebben a témában.

Nagy Imre és társai az ítélethirdetéskor 1958. június 15-én – fotó: origo.hu

Donáth Ferenc a NITBSZ elnöke, a Nagy Imre per másodrendű vádlottjának Donáth Ferencnek a fia elmondta, hogy szervezetük tizenöt éve működik. Eddigi rendezvényeik is sorra igazolják, hogy kiegyensúlyozott fórumot kívántak biztosítani a vitatott kérdések tárgyában. Tagságuk többsége nem csak a forradalmi napok résztvevője, de a megtorlás elszenvedője is volt.

dr. Donáth Ferenc a NITBSZ elnöke, a Nagy Imre per másodrendű vádlottjának Donáth Ferencnek a fia interjút ad az 1956-os vitatott kérdésekről – fotó: tilos.hu

A forradalomnak idén van a 60. évfordulója. Aktív résztvevői, vagy passzív átélői már idősek, de szeretnék megosztani a hiteles emlékeiket: a vonatkozó irodalmat, emlékhelyeket, kiállításokat bemutatják a diákok számára. Érdeklődés esetén meghívót küldenek a programjaikra. Az iskolai előadások, az 1956-os emlékhelyekre szervezett osztálykirándulások és a NITBSZ  egyéb rendezvényei ingyenesek. Jelentkezni lehet a donath56@freemail.hu e-mail címen.

„Kellett is hozzá egy egész emberöltő, míg kollégákként, tagtársakként, szomszédként tisztelték őket a falu többi lakói, míg együtt söröztek munka után, míg eljártak egymás esküvőjére, keresztelőjére, temetésére. A több évtizedes komoly küzdelem eredményei azonban valóban néhány pillanat alatt szertefoszlottak – Csipesz meséi” Fleck Gábor: Falusi mese a vándorlásról 

A kilencvenes évek elejéig voltak ugyan problémák, de azt a korszakot mégis egyfajta kiegyensúlyozottság jellemezte. A faluban jól működött a TSZ, a cigányok jelentős része is itt dolgozott. Jónéhányan tagként is részt vettek a szövetkezet életében. Aki nem a mezőgazdaságból élt, az a közeli kisváros üzemeiben, gyáraiban talált munkát magának. A fiatalok jelentős része a továbbtanulásban látta a jövő zálogát. A negyven évnél fiatalabbak között sokaknak van szakmája, érettségije. Ennek azonban legtöbbjük addigra látta volna hasznát, mire a rendszerváltást követő időszakban a lehetőségek erősen beszűkültek. A darabjaira hullott, privatizált szövetkezet munkaerőigénye a korábbinak töredékére csökkent. A környék vállalatainak jelentős része vagy csődbe ment, vagy erősen szűkítette termelését, másik része a hatékonyság érdekében folyamodott a létszámleépítéshez. Több évtizedes munkaviszonnyal tettek utcára embereket, legelőször persze a falu cigányait.

Fleck Gábor szociológus

Ez nem tudható be egyszerűen az alacsonyabb képzettségnek a falu esetében. Míg korábban nem volt jellemző, vagy legalábbis nem volt meghatározó az etnikai diszkrimináció, addig rendszerváltás után az érettségizett cigány úgy kellett könyörögjön, hogy kocsikísérő lehessen a nyolc általánost végzett nem cigány teherautó sofőr mellett. A munkák elosztásánál nem csupán a végzettség volt döntő, hanem a származás is meghatározó szerephez jutott. A falu cigányainak rá kellett döbbenniük, hogy már nem a kollégát, szomszédot, földit látják bennük a magyarok, hanem a faluszéli cigányt. A szűkülő források lassan gyógyuló sebeket szakítottak fel ismét. Az idősebbek még emlékeztek, mikor egy belső utcából kirakták őket egy falun kívüli területre, ott adva helyet a cigánytelep építésének. De ez régen történt, még a háború vége felé. Azóta a telep átépült, megszépült. A falu többi utcájától első ránézésre csak az különbözteti meg ma már, hogy kicsit távolabb van a többi háztól, a temető tövében. Kemény út vezetett odáig, hogy a korábban erdei teknővájóként dolgozó cigányok a falu életében közel egyenrangú szerepet játszhattak. Kellett is hozzá egy egész emberöltő, míg kollégákként, tagtársakként, szomszédként tisztelték őket a falu többi lakói, míg együtt söröztek munka után, míg eljártak egymás esküvőjére, keresztelőjére, temetésére. A több évtizedes komoly küzdelem eredményei azonban valóban néhány pillanat alatt szertefoszlottak.

Bódvalenke – Fleck Gábor fotója (2011)

Ha ma a falu cigánytelepén járunk, sok elkeseredett emberrel találkozhatunk, bár nem az a kép fogad bennünket, ami egy szegregált, elcigányosodott faluban. Talán azért, mert az itt élő családok máshonnan kezdtek süllyedni. De ez nem jelenti azt, hogy ne süllyedtek volna. A nagyszülők még teknőt vájtak, néhányan közülük zenéltek, napszámosként a parasztoknak dolgoztak, majd gazdálkodásba kezdtek maguk is. Még egy cigány szövetkezetet is alakítottak a negyvenes évek végén. Persze a kollektivizálás azt sem kímélte meg. De később a háztáji újabb lehetőséget teremtett a paraszti léthez, a falu társadalmához való közeledéshez. Akkoriban volt munka elég a környéken, a lehetőségek adottak voltak. A következő generáció, biztosnak látván a szülők által megkezdett utat, szintén a mezőgazdaságban keresett megélhetést. Legtöbbjüket a TSZ foglalkoztatta. A mai ifjak azonban már nem akartak „parasztcigányok” lenni. Ők más utat kerestek maguknak. Szakmát tanultak, érettségiztek, néhányan egyetemet, főiskolát végeztek. Ennek az új stratégiának azonban már inkább csak hátrányaival találkozott többségük. A világ ugyanis pont ekkor vett más irányt.

Bódvalenke – Fleck Gábor fotója (2011)

I. Az üveghegyen innen
Jancsi hentesnek tanult. Az érettségi után egy évet dolgozott, majd megszűnt a vágóhíd, ahol gyakorlatát töltötte. Próbált állást találni a környék húsüzemeiben, boltjaiban – mindhiába. Nyaranta besegített szüleinek a termény betakarításába, eljárt alkalmi munkákba, elvállalt mindent, amit csak tudott. A lehetőség egyre kevesebb lett, a szükség egyre nagyobb. Hiszen közben megnősült, és egy kislánya is született. Egyik szombat délután, ’95 telén azzal állított haza, hogy megy Németországba. A faluban hallotta, hogy keresnek henteseket. Elég jól fizetnek, a munka se rossz. Rendszeresen küldhetne pénzt a családnak. A Janzsó fiú mesélte neki. Osztálytársa volt a szakközépben. Magyar gyerek. Ő is kint van most, csak látogatóba jött haza egy pár napra. Saját kocsival. Ott kinn vette. Nem új, de elég jól néz ki.

Bódvalenke – Fleck Gábor fotója (2011)

Felesége nem örült, hogy Jancsi elmegy. De végül is belátta, hogy így sem mehet tovább. Azt beszélték meg, hogy míg ő kinn lesz, az asszony a gyerekkel Jancsi szüleihez költözik, hogy ne legyenek teljesen egyedül. Jancsi pedig küld nekik pénzt, amikor csak tud. És Jancsi nekivágott. A Janzsó gyerek vitte ki autóval. Az elején segített is neki, amiben tudott. Jancsi értett valamennyire németül, nem érezte magát elveszettnek, de azért jól esett neki a támogatás. Egy munkásszállón lakott, együtt mindenféle népekkel. Hárman egy szobában. Mindegyik idegen volt az elején. Később egyre inkább összejöttek. Hétvégeken felváltva főztek. Együtt jártak sörözni, tekézni egy közeli kocsmába. Jancsi kezdte otthon érezni magát. Csak a család hiányzott nagyon. Egy hét után kölcsönből vett egy telefonkártyát és felhívta őket. Apjával tudott csak beszélni. Az asszonyok a gyerekkel elmentek vásárolni. Az öreg kérdezte, nem lenne-e neki is valami munka ott kinn. Jancsi nem tudott semmit, de megígérte, hogy utánanéz. Apja a TSZ-ben dolgozott korábban, mint traktoros, elbocsátása után építkezéseken vállalt segédmunkát. De évek óta semmi komolyabbat nem talált. Talán majd kinn – gondolta. Jancsi sajnálta is, hogy nem tudott beszélni feleségével, meg örült is neki egy kicsit. Félt, hogy még jobban vágyakozna haza. Fél év múlva már Jancsi apja is kinn dolgozott Németben. Jancsi találta neki a munkát. Egyik török kollégája említette, hogy a sógora egy vasbetongyárban dolgozik. Kemény munka, de elég jól fizetnek. Utánanézett, szükség van-e még emberre. Azt mondták, lehet róla szó. Az elején bizonytalannak tűnt, mert mindenféle papír és engedély nélkül dolgoztatták az öreget, de az első havi bére után megnyugodott. Ennyit sosem keresett, még a jobbidőkben sem. A kockázat nem nagyobb, mint otthon, hisz ott is csak feketén kapott munkát évek óta, a kereset meg jóval nagyobb. A Janzsó gyerek egy-két havonta hazalátogatott a faluba, ilyenkor Jancsi és az öreg is vele tartottak. Beszálltak az útiköltségbe, Jancsi még vezetett is félúton. Csak visszamenni volt mindig nehéz. Egy év után már heten jártak a telepről Németbe, közülük hárman hentesként dolgoztak, a többiek az építőiparban. A családokat eléggé megviselte szeretteik távolléte, de annál nagyobb volt az öröm, mikor hazalátogattak. Olyankor mindig nagy lakomát csaptak. Volt miből. Jancsi két év után abbahagyta a kinti munkát. Visszaköltöztek saját házukba, felújították, kibővítették. Jött a második gyerek. Jancsi munkát is talált magának a környéken. Persze nem a szakmájában dolgozott. És nem is olyan feltételekkel, mint kinn. Négyórás állásba vették fel, a minimálbér feléért. Áramköröket forrasztgatott nyolc órában. De otthon volt. És most ez fontosabbnak tűnt. Egy dolgot sajnált nagyon. Az élet megváltozott a telepen. Régen mindig átjártak egymáshoz a rokonok, haverok. Náluk is nagy élet volt hétvégeken. Mióta hazajött, ez nincs. Elmaradt. Csak a szülőkkel járnak össze. Jancsi anyja vigyáz a nagyobbik gyerekre, mikor az asszonnyal bemennek az orvoshoz. Apja még kinn dolgozik. Mikor hazajön, mindig együtt vannak. De a szomszédok már csak az utcán kérdezik meg, hogy mi újság. Hívatlanul nem nyitnak be hozzájuk, mint pár éve, hogy kellene egy kis élesztő, vagy adja oda a kaszát. A hétvégi nagy kártyacsaták is abbamaradtak. Ki tudja, miért?

II. Túl az Óperencián

Gyuri volt az egyetlen, aki kollégái közül sikeresen elvégezte a Volvo vezetői tanfolyamát, így mikor a TSZ vásárolt egy új teherautót, neki kellett elhoznia a telepről. Másnak oda se adták, csak akinek papírja volt, hogy vezetheti. Gyuri boldog volt, büszkén ült a légkondicionált fülkében, a lágyan rugózó bőrülésben. Úgy érezte, érdemes volt küzdeni évekig, érdemes volt várni, most elérkezett az ő ideje. Mikor megérkezett, az irodán leadta a kulcsokat. Még nem tudta, hogy többet nem is veheti majd kézbe. A TSZ-ben nem az számított, van-e papír. Más szempontok bizonyultak döntőnek. Két évtizedes busz- és teherautó vezetői gyakorlattal a legszakadtabb Zilt kapta meg, a legrosszabb fuvarokkal, míg mások kisebb gyakorlattal, alacsonyabb végzettséggel kapták a zsírosabb munkákat. Hiába, hogy hivatalosan csak neki volt engedélye az új Volvót vezetni. Az itt már senkit nem érdekelt. Talán nem bocsátották volna el, de elege lett. Nem bírta a dereka meg a büszkesége. Később sok mindennel próbálkozott, de a család eltartása többet kívánt. Három felnőtt gyermeke volt, és egy unokája. Szeretett volna mindent megadni számukra, de egyre kevesebbre tellett. Minden nap végigböngészte a hirdetési újságokat, hátha talál valami neki valót. Egy év után egy érdekes hirdetésre bukkant, mely később egész életét megváltoztatta. Sokáig gondolkodott, belevágjon-e, de aztán döntött. Amerikai munkára kerestek vállalkozó szellemű, negyven év alattiakat. Gyuri már negyvenhárom volt, de gondolta megpróbálja, és felhívja a megadott telefonszámot. Egy kedves női hang volt a vonal másik végén. Semmi konkrétumot nem mondott. Közölte, hogy ekkor és ekkor Budapesten lesz egy találkozó, ha érdekli, ott mindent megtudhat. Feleségével együtt el is mentek. Egy kávézóban gyűltek össze hatan-heten. Kiderült, hogy az egész dolog csöppet sem legális. Aki belevág, annak kell szereznie egy turistavízumot az Egyesült Államokba, és ha már kijutottak, akkor a szervező hölgy szerez nekik kinn munkát. Persze feketén. Felesége kezdetben ellenezte a dolgot, de Gyuri úgy döntött, mégis belevágnak. Nincs mit veszteniük. Ezt feleségének is el kellett ismernie. Beadták a vízumkérelmet és vártak. Két hét múlva mind a ketten megkapták. Jelzálogot vettek fel házukra, visszafizették minden korábbi adósságukat és elkezdtek mindent megszervezni. Repülőjegyek, bőröndök, új ruhák, szalmakalap, napszemüveg. A gép Miamiben tette le őket. Azt mondták, ott nem olyan feltűnő. Turisták a napfényes Floridában. Onnan még két napot buszoztak, mire a korábban megbeszélt kisvárosba megérkeztek, ahol a Pesten megismert szervező hölggyel volt találkozójuk.

Bódvalenke – Fleck Gábor fotója (2011)

Másnap Gyuri már dolgozott. Éjszaka kellett feltölteni egy szupermarket polcait áruval. Fájós derekának ugyan nem tett jót, fárasztó is volt, mégis szívesen csinálta. Órabért kapott. Az elején azzal hitegették, ha jól dolgozik, fix bért fognak megállapítani. Gyuri igyekezett, hogy minél jobb benyomást keltsen. Keményen hajtott. A többiek állították le, akikkel együtt dolgozott. Ők már rég kinn voltak, tudták, hogy a fix bérezésről hallottakból semmi nem igaz. Csak a normát akarták felnyomni ezen a módon. Ez volt Gyuri első csalódása az Újvilágban. Volt kinn még egy magyar házaspár, akik ott dolgoztak. Ők voltak az egyetlenek, akik Gyurira ferde szemmel néztek, mert cigány. Fel is jelentették a lengyel származású főnöknél, hogy Gyuri nem dolgozik rendesen, lazsál. Gyurinak nem az fájt, hogy emiatt kirúgták, mert két napon belül volt másik állása a magyar szervező jóvoltából. Hanem egyrészt hogy igazságtalanul vádolták és nem tudta megvédeni magát, másrészt hogy pont egy másik magyar volt a rosszakarója. Pedig nem is ismerte korábban. Az otthoni előítéletek több ezer kilométerre hazájától is ugyanúgy működtek. Ez volt Gyuri második csalódása. Több azonban már nem érte. Az új munkahely abban a kisvárosban volt, ahol a Pesten megismert magyar nő lakott. Kiderült, hogy már évek óta kinn él. Ott is ment férjhez. Hatalmas ház, úszómedence, három autó az udvarban, rengeteg ékszer. Tudta, hogy a nő sokakat vitt ki Magyarországról, tudta, hogy órabérüknek csak egy részét kapják meg, a többi a közvetítőé. Tudta, hogy ha bármi történik velük, senki nem fogja őket megvédeni, hisz ők csak turisták. De tudta azt is, hogy otthon soha nem keresett még ennyit. Még a legjobb időkben sem. És otthon is legalább ennyire kiszolgáltatott volt, mint itt. Inkább hálát érzett a szívében, mintsem irigységet. Az új helyen még többet is adtak egy dollárral óránként. És az nem kevés, napi tíz dollár többlet. Egy szállodában kellett takarítani, ágyneműket lecserélni, minibárt feltölteni. Ezt a munkát felesége is bírta, aki a bolti munkát nem tudta elvállalni. Julika otthon le volt százalékolva. Szívasztmás. De a szállodában jobbak voltak a körülmények, a hajtás sem volt akkora, az emberek is kedvesebbek voltak. A nap végére azért itt is rendesen kivoltak. De így ketten több mint a dupláját tudták megkeresni, mint induláskor. Úgy érezték, nyeregben vannak. Hogy Amerika valóban a lehetőségek hazája. Egy hónap után saját autójuk volt, azzal jártak munkába. A kollégákkal is összehaverkodtak. Voltak itt is magyarok, de nagyon normálisak. Egyszer sem volt velük semmi összetűzés, sőt. Hétvégeken együtt mentek bevásárolni, meghívták egymást vacsorára. Jól elvoltak. A család azonban nagyon kezdett hiányozni. Azt tervezték, a többieknek is megszervezik a kijövetelét. Legyenek együtt megint, mindenki részesüljön a jóból. Az egyik fia nem kapta meg a vízumot, a másiknak pedig épp most volt születőben kisfia. Gyuri édesapja miatt is kezdett aggódni. Hetven éves elmúlt az öreg. Nem volt ugyan nagy beteg, de fia mégis félt, hogy nem láthatja többet. Ezekkel az aggodalmakkal és félelmekkel telt el majdnem egy év, mikor úgy döntöttek, hogy hazamennek. Elég szép összeget gyűjtöttek össze ez idő alatt. Azt gondolták, jobb lesz most otthon. A család boldog volt. Örültek egymásnak, örültek a sikereknek. Gyuri mindkét fiának vett autót, a házat kicsinosították, vettek új háztartási gépeket, visszafizették a kölcsönöket. Eddig szomorúan üres volt ez a nagy ház, most egyszerre végre sokan lettek. Nagyfia kisgyermeke azóta már fél éves lett, másik fia is megnősült, ők is gyereket vártak, a lánya is teherbe esett. Gyuri háromszoros nagypapaság elé nézett. Sosem volt még ilyen boldog. De azt is látta, hogy ennyi ember között egynek sincs állása, rendes jövedelme. Pedig érettségije, szakmája is mindnek van. Még munkaügyi központos tanfolyamokat is elvégeztek, de az sem könnyítette meg helyzetüket. Ahogy az egyik fiú fogalmazott: „a tanfolyamtól nem leszünk fehérebbek”. Minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. A kinn keresett pénz pedig gyorsan fogyott, hisz egyre nagyobb volt a család. Gyuri és felesége úgy döntöttek, hogy visszamennek Amerikába. Az utat nem vágták el maguk mögött, mikor eljöttek, kapcsolataik megvoltak, vízumuk is érvényes volt. Úgy látták, ez az egyetlen járható út számukra. Gyerekeik is elhatározták, hogy beadják vízumkérelmüket. De ők nem kapták meg. Így Gyuriék ismét ketten mentek vissza abban reménykedve, később a fiatalok is utánuk tudnak menni. Most már egyszerűbb volt minden, mint először. Tudták hová mennek, mi vár rájuk. A régi munkahely persze már nem volt meg, de egy másik szállodában sikerült hasonlót elvállalni. Itt időnként még a konyhán is kell segíteni. Gyuri is, felesége is élvezik a munkát. Fél év telt el, mióta újra kimentek. Reménykednek, hogy a Bevándorlási Hivatal nem akad rájuk, és várják, hogy gyerekeik, unokáik is utánuk jönnek egyszer. Otthon megint szomorúság költözött a házba. Bár a gyerekek sok örömöt hoztak, Gyuriék mindenkinek hiányoznak. De nem csak ők. Most hogy elmentek tűnt csak fel, hogy a családon, a szűk rokonságon kívül nem maradt körülöttük senki. A régi haverok, szomszédok eltűntek életükből. Már nem járnak el együtt horgászni hétvégeken, videózni se mennek át egymáshoz. Ki tudja, miért?

III. A buzogányi hegyeken is túl

Mari már akkor ki akart menni Amerikába, mikor Gyuriék először szervezkedtek. Mari Gyuri unokahúga. Érettségi után három évet dolgozott egy közeli szövödében, mint betanított munkás. Aztán az is megszűnt. Létszámleépítés. Úgy gondolta fiatal, nincs férje, nincs gyereke, nincs állása, semmit sem veszíthet. De vízumkérelmét elutasították. Először nagyon letört, de aztán eszébe jutott valami. Régóta beszélik a faluban, hogy egy magyar gyerek kiment Kanadába, és mint cigány menekült jelentkezett az ottani Bevándorlási Hivatalnál. Ennek már több mint egy éve, és azóta is kinn van. Gondolta neki már csak jobban elhiszik, hogy cigány menekült, mikor ő tényleg az. Egyedül azonban nem mert nekivágni. Egy gyerekkori haverjával, Totyóval kezdtek szervezkedni. Annyit tudtak, hogy az a falubeli valami Hamiltonba ment, és ott munkája is van. Se Mari, se Totyó nem akartak kivándorolni. Úgy gondolták, maradnak, amíg tudnak. Megpróbálnak munkát találni és valami pénzt összeszedni az otthoni életkezdéshez. Amikor megérkeztek Torontóba, délután négy fele járhatott. „Ájem rifjudzsí” – közölték rögtön az ellenőrzésnél. Megnézték minden papírjukat, magyar tolmácsot is kerítettek és el kellett mesélniük üldöztetésük történetét. Este tíz után sikerült kiérniük a repülőtérről. Valami szakadt szállón aludtak, ahol se víz, se villany nem volt a szobában. Nyitott ajtónál ültek és beszélgettek egész éjjel a folyosóról beszűrődő fény mellett. Másnap reggel indultak Hamiltonba. Ott jelentkeztek a helyi menekültirodánál, ahol minden papírjukat intézték. Még otthon azt tanácsolták nekik, hogy tegyenek úgy, mintha házaspár volnának, mert akkor jobban járnak. Így a szállón egy kétszemélyes szobát kaptak, és nem kellett idegenekkel közösködniük. Másnap reggel már az iskolapadban ültek mindketten. Angolórán. Ez volt a feltétele annak, hogy kapják a rendszeres szociális támogatást, a „velfert”. Csak két hétig laktak a „selterben”, aztán találtak saját lakást. A kiköltözéskor kapott „bútorpénzből” be is rendezték. Totyó közben érdeklődött, miféle munkákat lehetne elvállalni. Úgy állapodtak meg, hogy a „velfer” miatt Mari jár iskolába, Totyó meg dolgozik, ha összejön valami. Elég hamar talált is munkát egy közeli kertészetben. Virágokat kellett szedni, méretre válogatni, kötözni, pakolni. Nem fizettek túl sokat, de nem volt rossz. Az egyik magyar cigány gyerek, Sanya vitte őt oda, akit még a szállón ismert meg. Az is adta a pénzt a kezébe hetente. Sanyának több embere is volt, akiknek ily módon közvetített.

Bódvalenke – Fleck Gábor fotója (2011)

Totyó egy hónap után úgy döntött, nem közösködik többet Marival. Nem tetszett neki, hogy ő dolgozik, míg a lány csak iskolába jár. Szétmentek hát. Be is jelentették hivatalosan, hogy Mari elköltözik másik lakásba. Így Totyó elesett a „velfertől”, mivel nem járt iskolába. De Mari is kényszerhelyzetbe került. Ha az iskolát választja, a pénze arra sem elég, hogy a lakást fenntartsa. Ha elmegy dolgozni, nem kapja többet a „velfert”. Munka viszont nem volt folyamatosan. Meg egyszer be is csapták. Az a gyerek, aki az állást szervezte, meglépett huszonkét ember heti fizetésével. Visszament Magyarországra. Nem volt mit tenni. Nem tudtak kinél panaszkodni, hisz engedély nélkül dolgoztak. Mari még próbálkozott egy-két hónapig, hátha talál valami biztosat, de nem jött össze semmi. Jobbnak látta, ha hazajön. Inkább otthon lesz munkanélküli, mint Kanadában magányos menekült. Totyó még maradt. Közben sógoráék is kijöttek, meg az unokabátyja. Mikor Totyó hazatelefonált, csak jókat mondott a kinti éltről. Adnak ruhákat, lakást, segélyt, lehet dolgozni. Igaz is volt, de messziről szebben hangzott, mint a valóság. Hol sikerült munkát találni, hol nem. Ha bármilyen segítségre, vagy információra volt szükségük, csak pénzért kapták meg. Mindennek megvolt az ára. Ha hitelkártyát akartak csináltatni, aki elvitte őket, az levásárolta a hitelkeret több mint felét. Ha le kellett fordítani egy egyszerű mondatot egy hivatalban, vagy be kellett vitetni magukat autóval Torontóba valamilyen hivatalos ügyben, komoly pénzeket kellett fizetni. Kemény törvények uralkodtak. Totyó sógoráékkal sem volt sokáig jóban. Már két hét után összevesztek. Totyó nemigen segített nekik semmiben. Örült, hogy a maga dolgait el tudta rendezgetni. Különváltak útjaik. Totyó talált egy egész jó munkát. Mozit kellett takarítani éjszaka. Így még iskolába is járhatott napközben. Valamennyi pénzt félre is tudott rakni. De mikor egy éve otthonról elindult, többre számított. Meg aztán kezdte nagyon egyedül érezni magát. Senki nem volt körülötte, aki miatt érdemes lett volna tovább küzdeni. Úgy döntött, ő is hazamegy. Addigra rajta kívül kilencen voltak kinn Hamiltonban az ő falujából. De nem nagyon tartották egymással a kapcsolatot. Pedig otthon haverok voltak, sőt a legtöbb még rokona is volt Totyónak. De kinn valahogy másként működött minden. Ki tudja, miért?

IV. Kerekerdő közepében

Az öreg Mári lassan nyolcvan éves. Még kislány volt, mikor szülei a falu melletti erdőbe letelepedtek. Hat nagycsalád élt akkor együtt. Olyan százan lehettek. Aztán a cigányok beköltöztek a faluba. A kacsaúsztató mellett építettek házat maguknak. Azt később elmosta az árvíz. Akkor rakták ki őket a temető mellé. Mentek mindannyian. A háború utáni időkben volt ez már, negyvenöt körül. Mári néni azóta nem tette ki a lábát a faluból. Mégis sok világot látott már. Megért három nagy árvizet, egy háborút, három költözést és három rendszert. Kislányként anyját kísérte, aki az apja faragta kanalakkal, tálakkal, teknőkkel házalt a parasztoknál. Aztán napszámba járt a parasztok földjeit művelni. Majd a TSZ-ben volt fejő. Onnan ment nyugdíjba. De még mellette eljárt segíteni a TSZ-be, mikor volt munka. A pénz mindig jól jött a családnak.

Bódvalenke – Fleck Gábor fotója (2011)

Mári néni felnevelt öt gyereket és kilenc unokát. A négy fiúkból ketten szakmát tanultak, a másik kettő és a lány korán elmentek dolgozni. A fiúk a TSZ-be, a lány a közeli cipőgyárba. Az unokák viszont mindannyian tanulnak. A szülők látták, hogy nekik már nem tetszik a parasztélet. Összes erejükkel azon voltak, hogy megteremtsenek mindent gyerekeiknek. Ne kelljen azt csinálniuk, amit nem szeretnek. Menjenek tanulni. A legidősebb már diplomás. Tanító lett, de a helyi iskolának nem volt szüksége cigány pedagógusra. Pedig a gyerekek harmada a telepről jár be. Elment inkább rendőrnek. Mári néni úgy érezte, hogy a telepen nagyon megváltozott az élet. Ennyit még sosem változott az ő gyerekkora óta. Nincsenek se kártyacsaták, se közös mulatozások. A szomszédokat is egyre ritkábban látja. Disznót is már csak szűk családi körben vágnak egy ideje. Egymás temetésére még eljárnak, de az esküvők már nem olyan népesek. Vannak németezők, vannak amerikások, meg kanadások. Vannak, akik hazajöttek, és akik még kinn vannak. És persze van a nagy többség, a mindig otthonmaradók. Már más szabályok uralkodnak, mint néhány éve. Valami megszakadt. Talán Mári néni tudja, miért. De mostanában őt senki nem kérdezi.

(Fleck Gábor  – megjelent 2012. március 25 – én a  commmunity.eu oldalán)

Daróczi Ágnes a Romano Instituto Alapítvány (Cigányságkutató Intézet) elnöke beszél a magyarországi roma folklór mozgalom történetéről: a kialakulásáról, sikereiről és nehézségeiről egészen napjainkig.

Daróczi Ágnes a Romano Instituto Alapítvány (Cigányságkutató Intézet) elnöke – fotó: Láng Judit

Az újkori roma folklór mozgalomnak két pillére van: az egyik a kutatók terepmunkája nyomán a magyar folklórkincs gyűjtése közben megismert és feltárt cigány kulturális anyag az ’50-es évektől kezdődően, majd a ’70-es évektől célirányosan gyűjtött cigány folklór. A másik pillér, a népzenei együtteseken keresztül  megvalósuló mozgalom, amelynek szintén két szakasza van: a Magyarországi Cigány Kulturális Szövetség munkája nyomán kibontakozó első folklór versenyek az ’50-es évek végétől, valamint a ’70-es évek közepén a folklór gyűjtésekkel párhuzamosan kialakuló cigány népzenei együttesek mozgalma.

Wlisloczky Henrik

A XIX. század végén és a múlt század elején már kutatták a roma-folklórt. Wlisloczky Henrik nemcsak gyűjtötte, hanem fordította is őket. Vékonyka kötete az Országos Széchenyi Könyvtárban utolérhető.
Beszélnünk kell Hermann Antal munkásságáról, aki ugyan önálló könyvvel nem jelentkezett, de ő írta a Pallas Nagy Lexikon cigány címszavát, amelyben kárpáti dialektusban található egy dalszöveg: „Náj mán csi dád, nicsi déj, náj mán csi o thém muro”, ami szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy “Nincsen se apám, nincsen anyám sem, nincsen országom sem”. József Attila a szegedi egyetemen két szemeszteren keresztül hallgatott cigány nyelvet és kultúrát, éppen Hermann Antaltól, ezért nem lehet véletlen áthallásnak minősíteni a „Tiszta szívvel” című versét.

József Attila: Tiszta szívvel

Aztán Bartók Béla írja a „Liszt Ferenc-vitában” – szemben Liszt álláspontjával -, aki a kávéházi cigányok által játszott, többnyire írott műzenét minősíti cigányzenének -, hogy „van a cigányoknak is saját népzenéje, az a népzene, amit a falvak szélén, a cigány telepeken énekelnek”. (http://epa.oszk.hu/00000/00022/00602/19033.htm) Bartók Béla meggyőződéssel írhatta ezt, hiszen gyűjtései során találkozott ezzel a cigány népzenével, mint ahogy Kodály Zoltán gyűjtéseiben is van néhány cigány nyelvű dal.

Kodály Zoltán és Bartók Béla zeneszerzők

Mindkettejük gyűjtésének cigány vonatkozású anyagát majd több évtized után Víg Rudolf a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársaként jegyeztette és fordíttatta le a ’70-es években. A lejegyzők: Bari Károly és Daróczi Ágnes.

Csenki Sándor folklór zenegyűjtő – Püspökladány

Tehát, Wlisloczkyval, Hermann Antallal és Bartókkal kezdődik a cigány-folklórgyűjtés, majd a ’30-as évek végén és a ’40-es évek elején Püspökladányban Csenki Imre és Csenki Sándor a faluszéli cigánytelepen gyűjt a romáktól gyönyörű szép balladákat és zenéket. Csenki Sándornak – akit a németek lelőttek – kéziratban maradt ránk a hagyatéka, de szinte kibogozhatatlan a rövidítések miatt.
Víg Rudolf 1957-ben a Zenetudományi Intézet munkatársaként, a Tudományos Akadémia népzenekutatójaként újragyűjti a Csenki–féle hagyatékot, ezúttal azonban hangzó anyagként. Csodálatos dalokat és szövegeket örökít meg, amikor találkozik a romákkal, akik minden egyes dalt úgy kezdenek, vagy úgy fejeznek be, hogy „…én danoltam ezt a nótát ezelőtt 25 évvel Csenki Imrének és Csenki Sándornak…”

Víg Rudolf a MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa

Hogyan emlékezhetne bárki is 25 év távlatából precízen arra, hogy mit énekelt annak idején Csenki Imrének és Csenki Sándornak? Sajátos fintora a sorsnak szegény Víg Rudival szemben, hiszen a hanganyag az ő gyűjtése, de azért, mert az Akadémia azzal küldte el, hogy gyűjtse újra a Csenki fivérek munkáját, ezért ezt Csenki gyűjtésként tartják számon.

Víg Rudolf nevéhez fűződik az első magyarországi cigány népzenei lemez gondozása. A sikeres fogadtatás nyomán felkérést kapott a második szerkesztésére is, ezt azonban már nem tudta befejezni. Víg Rudolf nyomdokain a vokális cigány népzenét napjainkig Kovalcsik Katalin (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kovalcsik_Katalin) gyűjtötte tudós hozzáértéssel: ő fejezte be a második lemezt.

dr.Kovalcsik Katalin a MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa

A vokális cigány népzene és orális kultúra hagyományairól szólva itt kell kitérnünk arra a felbecsülhetetlen értékű munkára, amely Bari Károly költő, műfordító, etnográfus nevéhez fűződik. Bari harminc éves gyűjtéseiből előtűnik a cigány népi kultúra rendkívüli gazdagsága. A műfaji sokszínűség az epikus énekektől, a balladákon keresztül, a gyermekdalokig, eredetmondákig és népmesékig terjed. A tudományos bevezetőkkel gazdagított négy kötet és 16 CD lemez többnyire alapítványok, intézmények és vállalkozások segítségével jelent meg. A lemezek nem kerültek soha bolti forgalomba, a kötetek közül néhány még könyvtárakban utolérhető. Voight Vilmos etnográfus írja Bari munkájának jelentőségéről, hogy az csak a német százfős kutatócsoport tízévi munkájával vethető össze.

Pesovár Ernő néptánc kutató

A hangszeres népzene gyűjtés során óhatatlanul fókuszba került a cigány népzene is -, a falusi cigánybandák repertoárja. Napjainkra elmondható, hogy Nagy Olga és Görög Veronika népmese gyűjteményei, Martin György, Pesovár Ernő és Ferenc táncgyűjtései, Víg Rudolf és Kovalcsik Katalin vokális népzenei gyűjtései, valamint Bari Károly munkássága révén lesz ismert a cigány folklór. 

Az erdélyi falvakban is a romák őrizték meg napjainkig a legarchaikusabb magyar népzenét. A táncház mozgalom - Sebő Ferenc és Halmos Béla munkássága nyomán – a híres prímásainktól tanulta vissza a magyar népzene kincsestárát.

Sebő Ferenc és Halmos Béla a kezdetekkor

Bár nem szoktak róla beszélni, de a néprajzosok mindig szem előtt tartják, és írják publikációikban is, hogy kölcsönhatások vannak többségi és kisebbségi népek kultúrája között. Kevesebbet beszélnek azonban arról, hogy mi tekinthető a romák saját kultúrájának. Inkább arról beszélnek: kölcsönhatások vannak, s hogy a cigányok hagyományőrzők, vagyis megőrizték a magyar népdalokat, népzenét, táncokat.

Martin György gyűjtés közben Felsőzsolca 1957.

Először Martin György kezd arról írni, hogy a roma kultúrának, illetve a roma tánckultúrának mik a sajátosságai. Nagy Olga az utóbbi időben már kifejezetten megírta, hogy a cigány népmese ugyan magyar nyelven él, de ilyet más nem mesél, és hogy vannak a cigány mesemondásnak speciális hagyományai. De a hangszeres népzenében ez csak egy nemzedékkel később jelent meg.  Halmos Béla írta, hogy számára nagy jelentősége van annak, hogy ők a cigányoktól tanultak meg hegedülni. Nem egyszerűen csak arról szól a történet, hogy a cigányok megőrizték a magyar népi kultúrát. Azt még nem kutatták, hogy mi az, amit a romák hozzáadtak.

1957-től 1961-ig – tehát a forradalom után – a pártkormány vezetősége megalakította a „Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége” nevű szervezetet. Az iratokban úgy van benne: azért, mert „az ellenforradalmi időkben milyen nagy szükség van arra, hogy…”. Tehát, ez abszolút politikai lépés volt, mert ezzel az akkori politikai vezetők tulajdonképpen tettek egy gesztust a romáknak. Ezt az is motiválta, ne tagadjuk, ha csak involválva is, nem direkten, hogy a romák részvétele a forradalomban igen jelentőségteljes volt. Tehát, a forradalom leverése után 1957-ben abszolút politikai gyökerekből táplálkozva engedték meg László Máriának, hogy megalakítsa a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, de nem, mint demokratikus szövetséget, és nem azzal a függetlenséggel, ami a többi művészeti csoportot jellemezte, hanem abszolút csak a Kulturális Minisztérium berkein belül, és erős felügyelet alatt.

Halmos Béla zenész

1957-ben, amikor Martin György a „botolót” kutatva Porcsalma után Nyírvasváriba is eljutott, az ő kutató munkájának következtében alakult ott folklór együttes. A mátészalkain kívül a nyírvasvári együttesről szoktunk úgy beszélni, mint első cigány együttesről.
1958 után cigány együtteseket hívtak életre, és versenyt hirdettek számukra. Martin György a nemzetközi hírű tánckutató, pedagógus és tudós valamikor 1959 nyarán szervezte Budapesten, a Kulich Gyula téren az első cigány folklór fesztivált. Ezen indult először a Mátészalkai Cigány Együttes is – többek között…Martin György nem csak egyszer ment Nyírvasváriba kutatni, hanem évente rendszeresen visszajárt, és vizsgálta azt is, hogy a folklór hogyan hagyományozódik. Erre vonatkozóan nagyon sok gyűjtött anyag van az Akadémián, és sok tudományos publikációban is visszaköszön. Sőt, az a szerencse, hogy ezeket már hangosfilmen is rögzíthette Martin György, vagyis megörökítésre került.

A második nagy hullám méltó folytatása a Wlisloczky-féle roma folklórgyűjtéseknek, a ’70-es évek eleje és közepe. Az életem egyik meghatározó élménye az volt, hogy 1972-ben 17 évesen, a “Ki Mit Tud?”-on az első voltam, aki egy ország nyilvánossága előtt megmutathatta a cigány nyelv szépségét, gazdagságát. József Attila „Tiszta szívvel” című versét, a részint roma fiatalokból álló Monszun együttes előadásában egy cigány népdal szövegeként hallhatta a közönség, általam mondva pedig cigány és magyar nyelvű versként is megszólalt.

A Monszun együttes fellépése a ’72-es “Ki mit tud?”-on

A korrajz része, hogy a Monszun együttes annak az ellenzéki mozgalomnak része volt, amely zenével, kultúrával politizált. Haraszti Miklós, Dabasi Péter, Panyiga-Vas János, Fényes Balázs, Major György, Szabó Kati, Bársony Juli és mások. Ők azok, akik aztán a roma fiatalokkal, nem csak úgy általában foglalkoztak, hanem behívták őket zenélni, énekelni az együttesbe is.

A Monszun együttes nemzetközi munkásmozgalmi dalokat is énekelt, gyűjtött. Például a Bandiera Rossa-t, Vörös kakast, vagyis olasz, spanyol, görög antifasiszta dalokat és hasonlókat énekelt. Magyarországon elsősorban a városi folklórt próbálták megtalálni Maróthy János zenetudós segítségével és közreműködésével. Melósok közé mentek és falvakba jártak: ott próbálták kutatni a zenét.

Ennek egyenes folytatásaként munkások közé is jártak munkásszállásokra. És ebből a sajátos helyzetből fakadóan azt vették észre, hogy ha a melósokat kérdezték, akkor nagyon hamar eljutottak a nótához, viszonylag kevés népdalhoz, ezzel szemben, ha a roma melósokkal keveredtek kapcsolatba, akkor valami ismeretlen kincshalmazra találtak, ami persze nagyon vonzó és jó alapanyag volt. Tehetséges fiatalokkal volt alkalmuk találkozni. Hogy csak egyetlen példát mondjak, Szilágyi János, alias Öcsi. Ő olyan szabadon improvizált, hogy Maróthy János szerint tökéletes formai  felépítésű concertót improvizált, amit aztán a felvétel alapján lekottáztak, szövegekkel megtűzdelték, és ezen a ’72-es KI MIT TUD?-on elénekelték. Amit ők hozzátettek, az a vokális több szólamra bontás és a hangszerelés, illetve a megfelelő részeken a szövegek behelyettesítése volt.

Bársony János – kisebbségkutató, jogász

Amikor aztán a Monszun együttes egyik tagja, Bársony János a férjem lett, már együtt jártunk munkásszállókra. Zenéltünk, verset, mesét mondtunk, és folyton kezdeményeztünk, hogy ők is mutassanak valamit. Ez egy nagyon különleges helyzet volt. Az az el nem ismert, és ily módon tulajdonképpen elnyomott roma kultúra, amivel a többségi társadalom legfeljebb a “fekete vonatokon”  találkozott – és valószínű akkor is úgy, hogy már megint “gajdolnak” és milyen hangosak, és egyébként se értjük –, az egyszer csak az elit kultúra részeként színpadi előadásban jelent meg. Arra tartott igényt, hogy hallgassák, hogy színházi előadásként csodálják.
Ez egy más minőség volt, de a roma emberek számára is. Értékként élhették meg saját cigányságukat. Tulajdonképpen ezeknek a fellépéseknek a hatására kezdődött el az együttes-alakítási mozgalom, mint olyan. Már a munkásszállásokon részint azok a fiatalok, akik korábban megfordultak a Monszun együttesben vagy a Romano Glaszo – az első általunk alapított önálló roma folklór együttes – környékén, azok elkezdtek saját csapatokat szervezni.

A népművelők kezdetben ódzkodással fogadták a műsorainkat. Megtapasztalva azonban a műsor színvonalát, üzenetét, a hallgatók reakcióját, egy idő után nagyon szívesen fogadtak minket. Rendszeres vendégek voltunk, és aztán nagyon stabil kapcsolatok alakultak ki a népművelőkkel. Úgy mehettünk oda, mintha hazamennénk.  Ha támogatásnak lehet nevezni, akkor kezdetben az volt az egyetlen támogatás, hogy a Láng Művelődési Központban, Nagy István igazgatósága alatt, bérleti díj nélkül próbalehetőséget kapott az együttes, a Monszun és a Romano Glaszo. Tehát volt egy hely, ahova meg lehetett hívni hetente egyszer vagy kétszer az embereket. Zenélni lehetett, felvételeket lehetett készíteni. Egyébként pénz nélkül léptek fel az együttesek, ha mégis kaptunk minimális támogatást, akkor azon kazettákat vásároltunk a gyűjtésekhez, magnetofont, hangszereket kellett venni, és 1978-ra már odáig is eljutottunk, hogy az együttesnek fellépő ruhát vehettünk, hogy már ne civilben menjünk.

1982-ben aztán sikerült elindítani, például a Fővárosi Kettes Számú Építőipari Vállalat Hajdú utcai munkásszállóján egy saját cigány klubot is. Ezeken a fellépéseken is ugyanaz volt a koreográfia: előbb az általunk hozott műsor, ami vers, zene, illetve tánc volt, és ezt követően menetrendszerűen azt kértük, hogy ők is zenéljenek, meséljenek, táncoljanak, attól függően, hogy milyen hangulat alakult ki. Többnyire én animáltam, mint népművelő: kitűnő szakmai gyakorlat volt.

Ilyen tartalmas találkozások voltak Szentendrén is, amiből aztán a Kalyi Jag együttes született. Ugyanígy munkásszállási fiatalok, akik éppen ott dolgoztak, verődtek össze, javarészben Kótajba valók. Ez azért említésre méltó, mert vannak roma közösségek, különböző hagyományokkal, de itt a vokális többszólamú zenélésnek olyan szép és mély hagyományai vannak, hogy az szerintem világszám. Olyan szépet azóta se hallani így egyben, és ilyen komplex teljesítményként. Zseniális énekesek, táncosok, nagy tehetséggel improvizáló fiatalok jöttek ott össze. És hívtak bennünket, hogy menjünk, szálljunk be, és alakítsunk együtt együttest, de a munkahelyváltozások miatt -, mert az emberek odamentek, ahol többet fizettek -, ez az együttes is rövid időn belül szétszóródott. Kezdhettük újra a toborzást. Ez 1978-ban történt.

Bari Károly költő

A Kalyi Jag egyébként egy Bari Károly versből való kifejezés, fekete tüzet jelent. Ezt már mindenki tudja világszerte – azt mondhatom –, hiszen az együttes Amerikától, Japánig turnézott már, Dél-Koreát is beleértve. Azt a Bari sort, hogy „szívemben fekete tűz ég”, emeltük ki és választottuk az együttes nevének.

A Kalyi Jag együttes rendszeres próbákkal, alkalmi fellépésekkel, már ahogy sikerült szervezni, tovább működött, és 1979-ben elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet. A Népművészet Ifjú Mestere címért lehet indulni zenével, tánccal. Minthogy roma-folklórról volt szó, a világ legtermészetesebb módján, ezt a kettőt együtt, mint élő orgánumot vitte az együttes tovább. A zsűriben ott volt Martin György is, akivel ez alkalommal találkoztunk személyesen először. Benyújtottuk a hosszú repertoár listát, hogy ezeket a dalokat tudja az együttes, és kívánságra énekli. Fölment az együttes a színpadra, és akkor – “parancsoljanak” – elfújtak három dalt, gitár, mandolin és kanál kísérettel. Martin György a következőt kérdezte tőlük: lehetne ugyanezt hangszerek nélkül? A fiúk letették a hangszereiket, érezték, hogy értő fülekre találtak és ettől megtáltosodtak: még szebben szólt a terc. Persze megkapták a Népművészet Ifjú Mestere címet, ami utat mutatott a jövőjükre nézve.

1978-ban a Népművelési Intézetben dolgoztam, ahol a roma kultúrával foglalkozhattam. Ez ugyanaz az év, amikor megalapítottuk a Kalyi Jag együttest. Odakerülésem után gyakorlatilag két héttel elkezdtük az országjárást, és az autodidakta roma művészeket kezdtük összegyűjteni.
1979 májusában országos kiállítást szerveztünk 12 roma alkotóval. Naiv művészek múzeum volt már korábban is, de olyan nem volt, hogy egy nemzetiség szervezett volna ilyen típusú képzőművészeti kiállítást. A kezdetektől azt gondoltam, hogy vállalhatóvá kell tenni azt, hogy mi romának születtünk. És ha valamivel, akkor ezt az értékeink felmutatásával lehet elérni. Minthogy bölcsész vagyok, azt is tudtam, hogy leginkább a kulturális értékek azok, amelyek átvihetők a köztudatba. Az tény volt, hogy a romák zenélnek, táncolnak, és ha ezt a többségiek oldalról nézem, akkor “dajdajoznak”, meg már megint ugrálnak: egy ilyen negatív megközelítési veszéllyel, nem igazán lehetett betörni. Valami olyan abszolút különlegességgel-, ami az elit kultúra része -, kellett „dobbantani”, hogy meglepetést váltsunk ki vele.

Balázs János festőművész

Ekkor már Balázs János neve világszerte ismert volt. A képei Japántól Wintertourig megjárták a nagyvilágot, ámuldozást és csodálkozást váltva ki. A roma festők számára az ő sikere volt a minta. Balázs Jánost naivnak szokták nevezni, de szerintem ez tévedés. Megismerkedésem vele mesebeli volt.
Még egyetemista korunkban elindultunk a párommal – a Monszun együttesbeli zenész Bársony Jánossal –, hogy megkeressük személyesen Balázs Jánost. Felültünk a vonatra, Salgótarjánban leszálltunk, azzal az elszánással, hogy megkérdezzük az első szembejövő romát, biztos, el fog tudni vezeti bennünket János bácsihoz. Így is történt, leszálltunk a vonatról, és megkérdeztük az első szembejövő romát. Aki megsértődött, “mindenki csak Balázs Jánost keresi, hát azt hiszitek, hogy nekünk csak egy festőnk van?” – mondta. És elkalauzolt bennünket Balog Balázs Andráshoz, aki szintén festett, nem is akárhogyan. A romáknak nagyon gyakran hasonló nevük van, őt is Balázs Andrásnak hívták eredetileg. Az édesanyja Balog. Az én javaslatomra vette föl, és lett Balog Balázs András, hogy meg lehessen különböztetni Balázs Jánostól.

Oláh Jolán festőművész

És akkor ott rögtön ki is derült, hogy még csak ő sem egyedül van, mert a felesége lopkodja tőle titokban a festékmaradványokat, a gyerekeitől meg a rajzlapokat, és rokkant nyugdíjasként abszolút titokban ő is festeget. Ő Oláh Jolán. Az ő képei valóban naivak. Egy rendkívül expresszív látásmódú, sajátos színvilágú asszony. Titokban készítgette a képeit.
Tudtam, hogy van egy Balázs Jánosunk, van egy Balog Balázs Andrásunk meg egy Oláh Jolánunk, és azt mondtam, hogy ha ők vannak, és ugye ott van előttük a két példa, a festőművész Péli Tamásé és persze Balázs Jánosé, aki iskolázottság nélkül tört be a képzőművészetbe és sikeres lett, akkor biztos, hogy vannak többen is.

A másik minta Péli Tamás volt, aki 1975-ben hazajött Hollandiából, miután elvégezte a Holland Királyi Akadémia murális szakát. Az első kiállítását valamikor ’76-ban Bársony János szervezte, a Fővárosi Egyes Építőipari szálló nagytermében.

Péli Tamás festőművész

Péli Tamás azt mondta magáról: elmentem megkeresni a gyökereinket, elindultam gyalog a barátaimmal, vissza Indiába. Eljutottam Anatólia sík vidékére, onnan jöttem vissza, tovább nem tudtam menni. De én akkor is roma vagyok, nem holland, nem magyar, vagy annyira magyar amennyire holland is, de elsősorban roma. Én vállalom azt, hogy roma vagyok. És abban is van egy csomó tudatosság, hogy visszamegyek az enyéim közé. Mert köztudott tény volt, hogy a Fővárosi Egyeseknél rengeteg roma dolgozott, és hogyha abban a kultúrházban állított ki, akkor ő hozzájuk ment haza.

Az Intézetben akkor a képzőművészeti osztály munkatársa volt Karsai Zsiga bácsi, aki nemzetközi hírű táncos és énekes, valamint festő is. Ő gondozta akkoriban a naiv vagy népi festőket. A főnöke Japi-Pap Oszkár képzőművész volt, számíthattam segítségükre. Mint ahogy Lakatos Menyhért író, Péli Tamás festőművész, Choli Daróczi József költő támogatására is, és persze Bársony Jánosra.

Lakatos Menyhért író

Kisebb-nagyobb csoportokban utazgattunk az ország különböző részeibe. Ugyanis a Népművelési Intézet kitűnő háttér volt a megyei művelődési központok szakreferenseinek hálózatával. A hírünk megelőzött bennünket, körbejárt, a cigány festők felfedezésében szívesen vállaltak részt a népművelő kollégák. És érdekes módon, az alkotók is egymásnak adtak bennünket. Mentünk házról-házra, településről-településre, és nézegettük a képeket, és válogattunk, hogy most akkor befér, vagy nem fér. Ez tényleg már valami, vagy még csak a kezdet. Akadt, akinek azt mondtuk: nem, ez még nem az igazi. Vagy azt mondtuk, hogy ez iparművészetnek vagy népi iparművészetnek jó.
Így 12 alkotó munkáiból rendeztünk egy nagyszerű kiállítást a Pataki Művelődési Központban, 1979 májusában. Egy éven belül 35 következő kiállítást szerveztek abból az anyagból, részint csoportos, részint egyéni kiállításokat. A kiállítás legnagyobb felfedezettje Pongor-Beri Károly volt, akinek leginkább a mexikói Orozcóhoz és Siqueroshoz hasonlítható ez az időszaka. Óriási táblafestményeket készített, amelyek plakátszerűen, politikai töltéssel hirdetik, hogy a romák itt vannak, utat keresnek, hogy átkozni tudják csak a sorsukat. De ott voltak ezen a kiállításon Horváth Vince bácsi faragásai is. Vince bácsi akkor már 70-es éveiben járt, és a népművészet mestere volt. Tehát, ők is próbálták a saját útjukat járni abban a környezetben, ami adatott számukra. Több, kevesebb sikerrel. Ez az első kiállítás viszont fölvállalta, és hirdette azt, hogy ezek nem egyszerűen alkotó emberek a maguk helyén, hanem ráadásul romák. Ily módon az a tény, hogy ők romák, valamiféle érték, nem azért, mert az önmagában érték, hanem azért, mert a munkájuk az érték, és megbecsülésre érdemes. Mi megmutattuk ezeket a hétköznapi “hősök”-et, példát és vállalható tartalmat adva a cigány szónak.

Choli Daróczi József író – költő

A roma-folklórista mozgalom gyökere tulajdonképpen a magyar táncház mozgalom is. Ez egy sajátos parallel, de így van. Ez az időszak, amikor már van Kalyi Jag együttes, és amikor a roma-folklór a maga érintetlenségében még utolérhető a telepeken. Ezt próbáltuk meg a maga erejével és természetességében színpadra emelni. Ekkor indult el-, még kezdeti lépésekben ugyan -, a táncház mozgalom is.

Amikor a mi együtteseink jelentkeztek a roma-folklórral, akkor a néptánc mozgalmi fiatalok körében volt a legnagyobb sikerük. Talán éppen azért, mert az ő számukra nem volt mindig ismeretlen a roma kultúra: a gyűjtő útjaikon akár Erdélyben, akár Magyarországon eljuthattak olyan falvakba és a cigánytelepekre, ahol az adatközlőik nagyon gyakran éppen romák voltak. Tehát ez egy szép egymásra találás. A táncház mozgalomnak erős ideológiai háttere is volt bizonyos tekintetben. Az volt a tét, hogy „nemzetközivé válik-e a világ” a kommunizmus ideológiája szerint, vagy lesz-e annak továbbra is jelentősége, hogy egy-egy nép sajátos történelemmel, vagy sajátos kultúrával rendelkezik.

Pontosan tudtuk a Kádár-érában is: büszkének lenni arra, hogy valaki egy adott néphez tartozik, nem csak, hogy nem volt divat, de kifejezetten nacionalizmusnak számított, és megtorolható is volt egyidejűleg. A táncház mozgalomra, a magyar népi kultúra gyökereihez való visszatérésre ugyanezt a nacionalista bélyeget is rásütötték, miközben nem többről volt szó, mint arról, hogy lehetünk mi világpolgárok úgy is, hogy öntudatos magyarok vagyunk közben, és az egyetemes kultúrát birtokolhatjuk mi úgy is, hogy nagyon büszkék vagyunk a saját hagyományainkra is.

A táncház mozgalom sajátossága az volt, hogy nem röpiratokkal és kinyilatkoztatásokkal terjedt, hanem mint szórakozási forma, miközben mindannyian tudtuk, hogy ez egyben ellenzéki tett is. A népköltészet, a zene vagy a tánc a Kádár-érában politikailag megfoghatatlan volt. Megpróbálták tiltani, aztán éppen csak megtűrni, ezért csak igen elvétve tudott ez a mozgalom magának teret teremteni, például a Kassák klubban annak idején.

A XIV. kerületben a közművelődési csoportot Héra Éva vezette 1978-ban, később a Népművelési Intézetben – ma Magyar Művelődési Intézet – a Népművészeti osztály vezetője lett. Nekem meg abban a szerencsében volt részem, hogy ötödéves egyetemistaként éppen nála voltam gyakorlaton. Volt ebben az amatőr mozgalomban valami óriási erő és pezsgés. Magunk festettük a plakátokat, és hirdettük a programokat. Emlékszem -, Héra Évának, de nekem sem okozott gondot-, hogy beálljak plakátot festeni, vagy ragasztani. Ebbe a táncházba Nagy László költő és a felesége Szécsy Margit is eljárt. És hát a zenék és a táncok közben volt egy-egy vers, népmese, vagy közös daltanulás. Szóval, megvolt a varázsa és szépsége.

Nagy László költő és a felesége Szécsy Margit író

Amikor 1979-ben az Autodidakta Cigány Képzőművészek Első Országos kiállításának, amit én szerveztem, a Kassák Klub adott otthont. Pongor-Beri Károly és Balogh Balázs András képeit először ott állítottuk ki.

A 80-as évek elején, amikor a Népművelési Intézet hátteret adott a cigány közművelődés megszervezésének, politikailag még a következőképpen nézett ki a helyzet. Az 1961-es Politikai Bizottsági határozat megszüntette a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, mely 1957-1961-ig működött. Azt mondták, hogy a cigányságnak nincsen saját nyelve, nincsen saját kultúrája, éppen ezért nincsen szükség szövetségre sem, nem hogy a többiekhez hasonló demokratikus szövetségre, de egyáltalán semmiféle politikai intézményre. Hogy a cigányság csak egy hátrányos helyzetű réteg, és ha majd mindenki dolgozik, meg igyekszik beilleszkedni, akkor eltűnik, kvázi a cigányság, mint nép is. Ez nem volt más, mint az erőszakos asszimiláció politikája.

1978-ban, Békésen még olyan cigány klubot mutogattak egy kulturális tanácskozás résztvevőinek mintaként, ahol gügye étkezési és viselkedési illemszabályokat próbáltak tanítani felnőtteknek úgy, mint a gyerekeknek. Ez ugyanaz a klub volt, ahol korábban feljelentettek bennünket a cigány himnusz énekelése miatt, miközben a helyi romák büszkék voltak rá, hogy vendégül láthatják a „ki mit tud”- döntős cigánylányt.

Havas Gábor szociológus

1979-ben rendelet jelent meg a cigányság közművelődéséről, amely már arról szólt, hogy ha a cigányok művelődő közösségeket szerveznek, az nem feltétlenül elítélendő. Tettek valamiféle engedményt éppen azért, mert az értékfelmutató jelenlét közben már megindult. Tehát, már túl vagyunk bizonyos fejlődésen. Sőt, nyaranta már továbbképzéseket szerveztünk a Népművelési Intézetben a romákkal foglalkozó közművelődési szakembereknek. Nekem arra mindig nagy gondom volt, hogy az előadók körébe meghívjam a tudósokat, akik a romák kutatásával foglalkoztak: Víg Rudolf, Kovalcsik Katalin népzenekutatók, Réger Zita nyelvész, Havas Gábor szociológus rendszeres vendégünk volt. De nem csak arra ügyeltünk, hogy romákkal foglalkozó tudósok legyenek az előadók között, hanem a továbbképzendők közé is teljesen tudatosan vegyes szakembereket hívtunk. Tehát olyan népművelőket, művelődésház igazgatókat, esetleg pedagógusokat, akik cigány közösségekkel gyakran találkoztak, vagy dolgoztak, és olyan romákat, akik már maguk vezettek ilyen intézményeket, klubokat, együtteseket, vagy kifejezetten arravaló felkészítésük folyt, hogy ezeket tudják vezetni.
A konferencia gyakorlatilag 1979-től, 1992-ig évente megrendezésre került, ami tulajdonképpen egy intenzív képzés, egy hetes, bentlakásos továbbképző tanfolyam sorozat volt.

Déri János műsorvezető

1977-től szerveződtek a nyári táborok is. Emlékszem, az első olvasótábort Bársony János a fővárosban úgy szervezte meg, hogy az ifjúsági osztálytól beutalókat szerzett, amik egy hetes, ingyenes, balatonszemesi KISZ táborban való részvételt tettek lehetővé, illetve félárú utazást. Bársony János végig levelezte a középiskolákkal, hogy amennyiben van cigány fiatal a tanulóik között, azoknak ezek a jegyek ingyen kioszthatók. A 2000 fős nagy KISZ-táborban a mi kis csapatunk talán húszegynehány fős volt. Pénzünk ebben az időben nem volt arra, hogy vendégeket hívjunk, talán ötezer forintunk volt, hogy az útiköltségüket ki tudjuk fizetni. Mégis ennek az óriási tábornak a legjobban szervezett, leghatékonyabb dolgozó kis csapata voltunk. Ez bizony nagy feltűnést keltett az esti közös műveltségi és szórakoztató versenyeken, melyeket többnyire Déry János vezetett. Egyébként napközben is mindig szervezett programunk volt, hol csak felolvastunk egy-egy könyvből, filmet vetítettünk, vagy vendégséget hívtunk: eljött hozzánk Lakatos Menyhért író, Choli Daróczi József költő és vendégünk volt Lojkó Lakatos József filmrendező is. De velünk volt a Kalyi Jag együttes 2-3 tagja is, akik zenéjükkel színezték a tábor hangulatát.

Lojkó Lakatos József filmrendező

Tehát, nyilvánosan megéltük azt egy ifjúsági táborban, hogy mi romák vagyunk. Vállaltuk ezt, és a többieknek is megmutattuk, hogy ebben mennyi szépség, jóság van. Ez nagyon nagy szimpátiát váltott ki a fiatalok körében. Azon vettük magunkat észre, hogy fürtökben lógnak rajtunk a csellengő fiatalok, akik kitűnően szórakoztak a társaságunkban, és érdeklődéssel hallgatták az önmagunk kereséséről szóló hosszú vitákat. Így kezdődött a cigány olvasótábori mozgalom.

Közben tudatosítani próbáltuk a fiatalokban, hogy vannak az életben célok, amelyek elérhetőek, csak nagyon kell akarni, és nem lehet csak azzal törődni, hogy az embereknek előítéletei vannak velünk szemben. Sőt, azt sem lehet elfogadni, hogy a többség nyomására, mi ne akarjunk cigányok lenni, hanem éppen ellenkezőleg. A történelmi múltból, a hagyományokból, a kultúránkból megpróbáltuk visszaadni a fiataljainknak, hogy mik az értékeink.

A cigánygyermekek túlnyomó többsége számára ezek a nyári táborozások jelentették a kitekintést a világba. Javarészüknek mind a mai napig ez az egyetlen üdülési lehetőség. A község, a település határán kívülre leginkább ilyenkor jutnak el. Ez mindenképpen egyféle világnyitogatás is. Hogy van másféle életmód is. Most nem csak arról beszélek, hogy nem csak putrikban lehet lakni, más típusú házakban is, hanem a világ szépségeire, a környező világ csodáira is rá kell irányítani a figyelmet, a múzeumoktól kezdve a hajóútig és a kirándulásokig.

Próbáltuk kinyitni nekik a világot a maga sokféleségével és szabadságával. Felkészítettük őket arra is, hogy értékként tudják megélni a saját cigányságukat. Konfliktuskezelő technikákat sajátítottak el, hogy ne ökölbe szorult kézzel rögtön odaüssenek, hogy mit cigányozol, hanem húzzák ki magukat és mondják büszkén, hogy igen, én cigány vagyok, és?…

Osztojkán Béla költő

A roma értelmiség a ’70-es évek legelején mutatkozott meg először. Az nem véletlen, hogy éppen a lehető legkreatívabb és legautonómabb szférában: a művészetek területén. A szépirodalomban elsősorban és a képzőművészetben. Bari Károlynak 17 évesen adták ki az első kötetét, ami 10 ezer példányban fogyott el pillanatok alatt. Az megdöbbentő volt abban az időben. Amikor 1975-ben Lakatos Menyhért „Füstös képek” című kötete megjelent, az a másik reveláció.
És aztán jöttek sorban: Osztojkán Béla, Balogh Attila, Horváth Gyula.
Choli Daróczi József versei 71-ben jelentek meg – cigányra fordítva is – a Nagyvilágban. Ez mind-mind a művészet területére való betörés, és egyféle híradás volt, hogy itt vagyunk, élünk, lehet, hogy mások vagyunk, de hát a fájdalmaink, az érzelmeink, a szépségünk az ugyanolyan, mint a többieké. Talán ez az, amivel, az egzotikumon túl, sikerül megfogni a többségi társadalmat. A művészet katarzisa.

Balogh Attila költő – a Cigányfúró című lap főszerkesztője

Amikor a 70-es évek legvégén, a 80-as évek elején az Intézetben elkezdtem szervezni a folklórmozgalmat, akkor tulajdonképpen ugyanez volt a mottóm: a művészet erejével megmutatni magunkat. És a különböző művészeti területeken elkezdődött a kiépülés. A képzőművészetben először, 1979-ben Autodidakta Cigány Képzőművészek Első Országos Kiállításával indítottunk, aztán 1981-ben a hagyományőrző Cigány Együttesek Országos Találkozóját szerveztük meg. Olyan szakemberek társaságában, mint az azóta megboldogult nemzetközi hírű néptánc kutató tudós, Martin György, Erdélyi Tibor koreográfus, aki maga is hosszú-hosszú ideig táncolt az Állami Népi Együttesben, és Felföldi László néptánc kutató tudós. Az ő társaságukban és Bársony Jánossal, aki ugyan a férjem, de minthogy együtt szerveztünk mindig együttest, és a roma-kultúrával is együtt foglalkoztunk, természetes módon és önkéntesen jött velünk ezekre a gyűjtő utakra.

Erdélyi Tibor koreográfus

A népzenei gyűjtéseink anyaga a Zenetudományi Intézet Bartók archívumában a mai napig fellelhetőek. Írtam is a kezdetek-kezdetén egy tanulmányt, Maróthy János zenetudós felkérésére. Megpróbáltam szöveg-tipológiát készíteni a cigány népdalok szövegei alapján. Ez a dolgozat is megtalálható a Zenetudományiban. Solt Ottília felkérésére, aki a Fővárosi Pedagógiai Intézet főmunkatársa volt akkoriban, készítettem egy segédanyagot cigány anyanyelvű tanulók számára, amelybe kisgyermekeknek való dalocskákat, verseket, mondókákat próbáltam összegyűjteni, és valamiféle használható segédanyagként a pedagógusokhoz eljuttatni. Sajnos olyan kevés példányszámban jelent meg, ráadásul zenei hangzóanyag melléklet nélkül, hogy ez lett tulajdonképpen a korlátja annak, hogy használni tudják a tanárok.

Még 1976 májusában a férjem, Bársony János kezdeményezésére a Magyar Rádió számára készítettük el az első cigány műsort, mármint a Romano Glaso Együttes. Egy műsort a magyarországi cigány irodalomból, amiben roma fiatalok mondják Bari Károly, Choli Daróczi József, Osztojkán Béla verseit, illetve Petőfi, Ady, József Attila műfordításait cigány nyelven. Roma folklórzenével fűszerezve. Ez a felvétel viszonylag gyakran lemegy a rádió műsorában, és tulajdonképpen abszolút alkalmas arra, hogy a népismereti oktatás alapja vagy kelléke legyen.

Solt Ottilia szociológus – akkoriban a Fővárosi Pedagógiai Intézet főmunkatársa volt

Beszélnem kell még Choli Daróczi József munkásságáról, aki a’70-es években a XV. Kerületben a Kavicsos közben akkor tanár volt, és Péli Tamás ugyanabban az iskolában rajzot tanított. Ebből az iskolai közegből és a szülői értekezletből szerveződött meg a Rom Som Klub, amiből a Rom Som együttes alakult.

Később beindult az olvasótábori mozgalom, azok a fiatalok, akik Palotán a Rom Som klubba jártak, most már eljutottak olvasótáborba is. Ott szervezték meg az együttest is. Szóval ez egy folyamatosan jelenlévő mozgalom volt. Choli által cigánybálokat, vagy kulturális esteket szerveztek Palotán. Rendkívüli dolog volt, nagyon nagy részvétellel. Tulajdonképpen az értelmiségen is egyre inkább látszott, hogy szüksége van arra, hogy valamilyen szervezett formában alkalmuk legyen a gondolataikat kicserélni.

A HDVSZ-ben, ami most a Bihari táncegyüttes székháza, szerveződött meg a roma értelmiség klubja először, és körülbelül két évig tartott. Ekkor még a roma értelmiségben lehetőségek híján, sokkal nagyobb volt az összetartó erő, mert amit mindenki érzett, az az elnyomás. Mindenki tudta és akarta, hogy ezzel szemben legyen egy vállalható út, ami arra vonatkozik, hogy cigányok vagyunk és amennyire mások, annyira ugyanolyanok is, mit a többiek. Nem akarjuk megtagadni magunkat: értékként szeretnénk megélni mindkét identitásunkat.

Az összetartó erő nagy volt ebben az időben még a cigány értelmiségiek között, mert nagyon nagy volt a külső nyomás, rendkívül erős. A kormány csekély lehetőségeket teremtett, ezért elkezdett a csapat szétszóródni. Voltak, akik úgy ítélték meg, hogy ezek olyan kis esélyek, hogy követeljünk többet: azt viszont kollektíven.

1984-ben újra Politikai Bizottsági határozat született ezúttal arról, hogy meg kell vizsgálni a lehetőségét annak, hogy egy kulturális szervezőmunkát és politikai érdekképviseletet ellátó cigányszervezet létrehozzanak-e. Nos, a felelősök rögtön nem egy, hanem két szervezet létrehozását döntötték el. Egyet az úgynevezett politikai érdekképviseletre, és erre hívták életre 1985-ben az Országos Cigány Tanácsot, egyet pedig a kultúra ápolására.

Csalog Zsolt szociológus

Tehát, a mozgalom erősödése kapcsán kiálltunk amellett, hogy mi nem akarunk gádzsók lenni, mi cigányok akarunk maradni, miközben éreztették velünk, hogy amennyiben továbbra is megmarad ez a belső nyomás, akkor el fogunk lehetetlenülni a világban. Kiálltunk magunkért, mert nem lehet egy népet kiirtani azzal, hogy a Politikai Bizottság kinevez akárkit tudósnak, aki kijelenti, hogy nincsen cigány nyelv, miközben a nemzetközi konferenciákon filmeket fordítottak cigányul. Amikor tudósok jönnek külföldről, a világ legtermészetesebb módján azzal kezdik, hogy megtanulnak cigányul, ha már romológiával akarnak foglalkozni, és a világ legtermészetesebb módján megtalálják az utat hozzánk is, nem csak a központilag kinevezett ciganológusokhoz.

A történethez még hozzátartozik az is, hogy a ’80-as években a Miniszterelnöki Hivatalból, megszólítottak néhány értelmiségit, hogy ugyan mondják már meg, mi az, amire a romáknak szükségük van. Bari Károly költő, aki akkoriban Zalaegerszegen Rómeó és Júliát játszott egy romákból szerveződött színpadi csoporttal, többek között ezeket a követeléseket fogalmazta meg: színház, kutatóközpont, múzeum és folyóirat kellene. Amikor Békésen rendeztek tanácskozást, akkor például Csalog Zsolt volt, aki a leghatározottabban jelentette ki: olyan intézményekre van szükségük a romáknak, mint múzeum, színház, könyv, lapkiadás és közművelődési intézmények. Egyébként is a kulturális intézményrendszerben gondoskodni kellene arról, hogy a cigány kultúrát támogassák.

Elgondolkodtató, hogy mi valósult meg az egykori követelésekből azóta napjainkig és milyen színvonalon.

Daróczi Ágnes az 1972-es „Ki mit tud?” egyik elődöntőjében Bari Károly versét szavalja. A videó elején a költő is megszólal:

(Identitás – Útkeresés – Szín – Közösségi művelődés, 8. évf. 5. szám)